Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Moldova György

Moldova György: Komolyan foglalkoztatott, hogy lelövöm Kádárt

Interjú rendszerről és rendszerváltásról, azért tegeződve, mert ha az embert letegezi a kölyökkori ikonja, akkor nem magázódik, hanem büszke.
Korábban a témában:

Te hiszel?

Néha igen, néha nem. Isten nevét hol kis kezdőbetűvel írom, hol naggyal.

Mitől függ?

Amilyen kedvem van. Mindenesetre, ha van Isten, lehetett velem valami szándéka.

Miből gondolod?

Például abból, hogy 1944 nyarán rám esett egy féltonnás bomba, de nem robbant fel. Már a csillagos házban laktunk az Augusztán, légitámadáskor a töltésoldalban lévő óvóhelyre húzódtunk be. Szőnyegbombázást kapott a környék, és pont az óvóhelyünkre zuhant az az ötszáz kilós vas. Elvileg millió darabra kellett volna szakadjak. Ez valami? Vagy semmi? Isten tudja. Az biztosnak tűnik, hogy akadnak a mi méretüknél nagyobb térfogatú események. Templomba nem járok, zsinagógába is csak böjt idején, jom kipurkor, engesztelődni, olyankor letudom az egész évet, végiggondolom, mi történt velem, s azt is, mi történhet.

Furcsálltam a Bibliát egy kommunista asztalán.

Jó helye van itt neki. Van egy kétszáz éves példányom is, a bajánsenyei református paptól kaptam, azt odafönt tartom. Ha hiszel, ha nem hiszel, a Biblia gyönyörű szöveg, különösen a Károli Gáspár-féle fordítás zseniális, vetekszik Arany János Shakespeare-jével. Nálam ez a két mű mutatja fel a legszebb magyar nyelvet. Amúgy világéletemben olvastam a Bibliát, különösen A prédikátor könyvét szeretem.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Az már szinte materialista.

Tán azért. Annál nyomasztóbb és szebb szöveg nem született, nem is fog, elvileg maga Salamon írta. Kölcseyt követem: „Itt az írás, forgassátok / Érett ésszel, józanon, / S benne feltalálhatjátok / Mit tanít bölcs Salamon: / Miképp széles e világon / Minden épűl hitványságon, / Nyár és harmat, tél és hó / Mind csak hiábavaló!”.

Szóval hogy került pont most ide a Biblia?

Könyvet írtam Iványi Gábor lelkészről, ellenőriztem a bibliai idézeteket. Például azt az Ézsaiástól származó mondatot, hogy: „De nem lesz mindig sötét ott, a hol most szorongatás van.” Megfordult a fejemben, hogy küldök ezzel a szöveggel karácsonyra képeslapot Orbánnak.

Én is hoztam könyvet: tőled a kétkötetes Kádárt. Ha már a rendszerváltás harmincadik évfordulója a beszélgetésünk apropója.

Tedd a Biblia mellé. A betű szereti a betűt.

Proletárszentként szoktad emlegetni Kádárt.

Mert az is.

Ő olvasta vajon a Bibliát?

Nem hiszem. De az biztos, hogy nem volt vallásos.

Állítólag gyóntatót hívatott a halálos ágyához.

Leteszem rá a nagy esküt, már amennyire én letehetek olyat, hogy nem így történt.

Jobboldali porhintés, hogy lám-lám, a legfőbb kommunista, Kádár is csak összecsinálta magát az élete és a rendszere végén, és az Úrtól kért feloldozást szörnyű bűneire. Duma.

Te hol lennél ma, ha harminc éve nem dől össze a szovjet birodalom és vele a Kádár-rendszer?

Sehol. És már így sem vagyok sehol. Rendszerváltástól függetlenül véletlenül vagyok itt. Márciusban betöltöm a nyolcvanhatot.

Ne siessünk.

Ami meg a rendszerváltást illeti, az nálam Kádár félreállításával és halálával kezdődött. Ami utána jött, megette a fene. A Kádárt váltó Grósz Károly hiába vallotta magát kommunistának, hiába fenyegetőzött, fehérterrorozott, gyönge volt, képességeiben kevés a feladatra. Kádár leváltásával a főtitkári posztról megszűnt a szocializmus. Kommunizmus meg nem is volt soha, azt hazudták annak, ami Romániában tombolt.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Mi az, hogy szocializmus?

A szocializmusban magánszemély tulajdonában nincs jelentős termelőeszköz, és viszonylag szerények a jövedelmi különbségek. Ez a lényeg, a többi ebből következik, az észjárás is: Kelen Béla újságíró mondta, hogy „aki gyalog jár, az gyalog gondolkodik”. Mélyen igaz. A Kádár-rendszerben a legkisebb és a legnagyobb kereset között tizenkettő volt a szorzó. Ma csak nyugdíjból létezik kétmillió forint fölötti, miközben a minimálnyugdíj tíz éve huszonnyolcezer-ötszáz forint, most se emelték.

Az is jellemzője a szocializmusnak, hogy egy párt van. Vagyis nincs miből választani. Ami pedig diktatúra.

Az egypártrendszer önmagában nem diktatúra.

Szerinted nem diktatúra, ami 1990 előtt volt itt?

Kétségtelen, hogy 1949 és 1955 között diktatúra és terror uralkodott, nem mellesleg Rákosi Mátyás az igazi kommunistákat irtotta legbőszebben. Nem sírom vissza. A Kádár-korszak eleje, az ötvenhat utáni néhány hónap az orosz fegyverekre támaszkodott, nyilván az is diktatúra, az Öreg hatalma a szovjet tankok lőtávolságáig tartott, egy centivel se messzebb. Azt sem sírom vissza.

Ezzel együtt hiába próbálják véreskezű diktátornak mutatni Kádárt, nem volt az.

Százakat végeztek ki ötvenhat után, köztük a volt miniszterelnök Nagy Imrét.

Kádár alatt körülbelül kilencven embert végeztek ki.

Háromszázról tudni.

Én kilencvenről tudok. De akár a háromszázat is összevethetjük a fasizmussal, ahol csak magyar zsidóból hatszázezret öltek meg.

És a Gulag millióiról se feledkezzünk el, és Rákosi meg Szamuely Tibor áldozatairól se.

Én a Kádár-rendszerről beszélek, annak voltam és vagyok híve, az azt megelőző magyar és keleti és mindenféle diktatúráknak nem. A konszolidált Kádár-korszak már egyáltalán nem diktatúra. Minden, amire büszkék az 1990-es rendszerváltók, Kádár alatt már legalább csírájában létezett, lásd útlevél, fejlett mezőgazdaság, normális élelmezés. Valamelyik vaskalapos szovjet vezető háborodott fel egy magyarországi látogatásán, hogy „ami itt van, az nem szocializmus, mert kapni húst”. Jó, nem krőzusok éltek ebben a hazában, de nem volt gond egy vendéglői vacsora, a tehetségen és a szorgalmon múlt a továbbtanulás, az előrejutás, léteztek közösségek. Ma a vidéki településeken este hatkor kihal az utca, Kalocsán jártam a nyugdíjas könyvemmel, mesélték, még szilveszterkor sem szólt élőzene sehol.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

A szocializmus „legvidámabb barakkja” voltunk, de azért csak barakk.

Élhető barakk. És kizárólag Kádáron múlt, hogy Magyarország élhetőbb volt, mint a többi szocialistának mondott ország. A lengyel Gomulka véres fasiszta, kizavarta az országból a zsidókat, svábokat, cigányokat. A románok Ceaușescuja háromszáz valahány vadászkastélyt tudhatott magáénak, a bolgár Zsivkov több kilométeres magántengerparttal rendelkezett. Kádárról nincs ilyen hír. A halála után elárverezték a tárgyait, kávéscsészéből mindösszesen kettőt találtak a konyhaszekrényében, egy a feleségéé, egy az övé. A teljes bevétel a puskájával meg a sakk-készleteivel együtt nem érte el a másfél millió forintot. Sose blamálta az embereket, nem követelt hűségnyilatkozatot, láthattuk, hány párt vette át a kádereit, lényegében mind, élükön az MSZP és a Fidesz. Különb szobra lesz az Öregnek Budapesten, mint a Hungária angyal a Szabadság téren, csak azt én már nem élem meg. Amíg bírom magam, kijárok a sírjához, ritka, hogy nincs rajta friss virág, koszorú. Összesöprök, kidobom, ami elszáradt.

Még a hívei körében is megkopott nemcsak a nimbusza, az emléke is.

Harminc éve tizenötezren mentünk ki a temetőbe Kádár születésnapján, tavaly negyven fő jött össze, ez van, a halottak gyorsan lovagolnak: hamar eltűnnek a gondolatainkból, hogy aztán föltámadjanak.

Föl?

Nincs közel a feltámadás, de azért láttam én muszklira tetovált Kádár-portrét. Ha leülök ismeretlenekkel, az első két fröccsig még szidják az átkost, felemlegetik az ötvenhatos megtorlásokat, de aztán előkerül, hogy Jani bácsi alatt volt itt utoljára létbiztonság. Minden május elsején dedikálok a városligeti majálison, elmegy három-négyszáz példány az aktuális könyvemből, kaszál a kiadó. Idén megállt előttem egy büszke pali, hogy „ha maga az első számú kommunista Magyarországon, akkor én vagyok a kettes számú”. Mondtam neki, igazán szívesen átadom a helyem… Az első számú magyar kommunista? Vállalom! Valamelyik sarokban tán találni még egyet-kettőt. Nem erkölcstelen álláspont ma kommunistának lenni. Nem vonulok vissza, nem tűnök el, ha egyszer vállaltál egy szerepet, egy magatartást, öregségedre ne változtass.

Mit vásároltál azon a Kádár-aukción?

Én aztán semmit. Van pár közös fotóm vele, köztük a Kossuth-díjam átadásán, az Országházban készült felvétel. És emlékeim is akadnak róla. A prágai tavasz, vagyis hát a hatvannyolcas bevonulásunk idején ellátogatott az írószövetségbe. Kamondi László, tehetséges író, karakán gyerek, meghalt szegény, azzal állt elé, hogy „Kádár elvtárs, szeretném megkérdezni, szükségszerű volt-e, hogy mi is bevonuljunk Csehszlovákiába.” Mire az Öreg: „Nem volt szükségszerű. Mondhattam volna nemet a szovjetek kérésére, aminek persze lett volna következménye az olajárban meg minden más kedvezményben, de az én döntésem volt csatlakozni a csapatokhoz.” Mire Laci: „Vegye tudomásul, Kádár elvtárs, hogy én nem vonultam be Csehszlovákiába!” Erre Kádár mosolyogva: „Kamondi elvtárs, ez meg a maga döntése.” Ilyen volt az Öreg. Nem véletlenül maradt meg a rechtje még a nyugati világ előtt is.

Hogy volt egy vérengző időszaka? Igen.

Sose tudjuk meg, hogy ő döntött, vagy csak bevállalta a kivégzéseket, nehogy az utódja tízszer annyit akasszon, mint amennyivel ő megúszta a dolgot. Meggyőződésem, hogy nem akart vért. Nyers Rezsőtől hallottam, hogy a felkelés leverése után az oroszok halálra akarták ítéltetni Kopácsi Sándort, Budapest rendőrkapitányát, ám miután Kádár három napig kilincselt Hruscsovnál kegyelemért, megelégedtek az életfogytiglannal. A hetvenes években az Öreg azt is elintézte Kopácsinak, hogy kivándorolhasson Kanadába a lányához.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Nagy Imréért miért nem kilincselt?

Nem tudni, mit gondolt Nagy Imréről, és nem tudni azt sem, mit tett érte, ellene.

Az utolsó beszédében megbánta Nagy Imre meggyilkolását.

Addigra eléggé kész volt az Öreg, ezzel együtt, bár akadozva, de logikusan beszélt, sorra cáfolta az ellene felhozott vádakat, és kérte, állítsák bíróság elé, és ha bűnös, büntessék meg a legszigorúbban. Ő nem menekült.

Nagy Imre sem.

Nagy Imre történelmi balek, vagy ahogy Lukács György filozófus fogalmazott: a magyar forradalmárok nagyapja. Az életművében attól a pár héttől eltekintve semmi eredetit, fontosat nem találni. Amúgy, mondják, jó ember volt, én csak kétszer találkoztam vele, akkor is futólag. Beugrott a nagy szerepbe, megérezte az egyszeri történelmi lehetőséget,

úgy ítélte, tisztára moshatja magát minden korábbi tette, köztük a padlássöprések alól is, s mire felfogta, mit kockáztat, nem volt visszaút.

Vállalta a halált, a mártírságot, szobrot kapott érte. Nem akart rosszat. Amikor Kádár János október harmincadikán, kedden bejelentette az ávó feloszlatását, és hogy megalakítja az MSZMP-t azzal, hogy „kispárt leszünk, de tisztességes”, úgy döntöttem, bár sose voltam párttag, belépek. Pedig a családban előttem egyetlen párttag volt, a nagyapám, végtelenül kedves, tisztességes, jó szándékú, de annyira buta ember, hogy Koreát folyton összekeverte Kairóval. Erdélyből jött föl, már ott elkötelezte magát a munkásmozgalom mellett, bár nem sokat értett belőle. Olyan dumái voltak, hogy „ha egy angyal az egyik kezében az általános választójogot hozná, a másikban meg valami csodát, én az általános választójogot kérném”.

Beléptél Kádár János MSZMP-jébe?

Nem, mert a keddre szerda következett, a Köztársaság téri mészárlás, ami elsodorta a belépési szándékomat.

Azt írod a Kádár-könyvedben, hogy október huszonnegyedike és november hatodika között fegyverrel róttad az utcákat.

Részben hazafias lelkesedésből, részben biztonsági okokból.

Honnan szereztél fegyvert?

A Rókus kórháznál rám lőttek, mire Novák Márk filmrendezővel meg még egy sráccal átvetettem magam egy kerítésen, el is vágtam a kezemet. Ahogy földet értem, látom, ott hever húsz-harminc géppisztoly, katonák hajíthatták el. Egyet magamhoz vettem, dobtárasat, ritka fajta, akkoriban zömmel ívtárasat használtak.

Lőttél vele?

Igen.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Emberre?

Dehogy.

Mire?

Bádogdobozra, üres telkeken.

Azokban a napokban forradalomnak láttad, ami történik?

A Köztársaság téri őrületig.

És ma? Ellenforradalomnak?

Sose írtam le se azt, hogy forradalom, se azt, hogy ellenforradalom. Egyiket sem éreztem pontosnak. A felkelés kifejezést használtam, ma is ezt tartom helyesnek.

Ötvenhat leverését nehezen élted meg, a Kádár-könyvedben írod, hogy ötvenhét végén is ott tartottál, hogy likvidálnád Kádárt.

Nem tagadom. Ötvenhét júliusára megvolt az államvizsgám a színművészetin, csak a diploma hiányzott, írtam hozzá egy darabot a Rajk-perről, az volt a címe, hogy Legenda a tábornokok pusztulásáról, már akkor is kerültem a hatásvadászatot, ugye. Pofás lett, hiszen addigra kiválóan ismertem a dramaturgiai szabályokat. A korábbi rektort, Háy Gyulát akkora letartóztatták, csoporttársamat, Csurka Pistát internálták. Bacsó Péternek és alighanem minden idők legrosszabb magyar írójának – jó, ebben a versenyben azért volna tolongás –, Gyárfás Miklósnak adtam be a darabot, elolvasták, és felháborodtak, micsoda logikátlan, tartalmatlan, erkölcstelen hulladékkal zaklatom őket. Megsértődtem, elkértem az utolsó havi ösztöndíjamat, amiből töltött karalábét ettünk Évával, az akkori szerelmemmel a Margitszigeten, el is ment rá nagyjából az összes pénz, másnap „felmondtam” a főiskolán, és beálltam kazánt szerelni egy háromfős brigádba a tényleges szerelő és a segítője mellé másodsegítőnek. Végleges döntésnek szántam, másfél év lett belőle, az se kevés.

Gyűlöltük Kádárt, árulónak, muszkavezetőnek tartottuk, felelősnek a halottakért, akiket a felkelés napjaiban láttunk az utcán heverni. Komolyan foglalkoztatott, hogy lelövöm, s ha adódott volna lehetőségem, alighanem megteszem. Szerencsére pont akkor nem volt fegyverem. Aztán, mire megint lett, már nem haragudtam Kádárra.

Mikor lett megint?

A hetvenes években, amikor készült a rendőrségről szóló könyvem. Kértem, adtak is egy cseh pisztolyt fegyverviselési engedéllyel együtt. De hamar rájöttem, hogy a fegyver hülyeség. Tonhauser Laci, a legjobb zsaru, akit ismertem, irdatlan erős pali, egyetlen bevetésére sem vitt magával pisztolyt, bent hagyta a páncélban. Azt mondta: „Inkább üssenek le, mint valakit meggondolatlanul agyonlőjek.” Meggyőzött.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Mit vártál az 1989–90-es rendszerváltástól?

Semmi jót. Nem emlékszem, ki mondta, de jó duma, hogy a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik. Tudtam, hirtelenjében százezreknek lesz ellenálló múltjuk, személyes hőstettük arról, hogyan szálltak szembe Kádárral. Ha múzeuma nyílna a mindenkori magyar ellenállásnak, a valódinak, elég lenne hozzá a világ legkisebb épülete. Sose volt olyan, hogy magyar ellenállás. Egy karnagy mesélte büszkén, a világháborúban úgy szállt szembe a fasisztákkal, hogy a katonák búcsúztatásakor direkt lassabban vezényelte a Himnuszt, hogy azzal a pár másodperccel késleltesse az alakulat frontra indulását. Na, ezek a mi bátor csúcsellenállóink. 1989 után csak idő kérdése volt az is, mikor esnek egymásnak az eleinte viszonylag egységesnek mutatkozó ellenzék tagjai.

Eleinte Konrád és Csurka együtt ünnepelt, együtt mutatkoztak a tévében, és olyan szövegeket eresztettek el röhécselve, hogy „az igazi férfi száz kilónál nehezebb, a többi csak csokoládéfigura”, pár hónappal később pedig már egymás véréből ittak volna.

Az osztályvezető-helyettesek forradalma volt 1989–90, ők nyerték a legtöbbet: leváltották az addig előttük ülőket, és vitték, amit értek. Ilyen ez: ha egy vegetáriánus kolbászgyárat örököl, rögtön megváltozik a felfogása.

De legalább lett demokrácia, nem népi, hanem jelző nélküli.

Ez lenne a demokrácia? Itt sose volt olyan. Magyar földön valahogy nem nő meg. Megmondjam, mi van itt? Másodosztályú, nívótlan, demokráciának hazudott terror. Nem klasszikus terror, nem jár a fekete autó, csak az állását veszíti az ember, ha pofázik, különösen kistelepülésen. Ha pedig politikus, aki nem áll be a sorba, készüljön a legaljasabb támadásokra. Mondják, Orbán Viktorban megvolt a lehetőség, hogy demokratikus vezető legyen. Vagy megvolt, vagy nem. A lényeg, hogy nem jött ki belőle. Zseninek kiáltották ki, pedig csak másol, minden gondolata, minden jelszava visszaköszön a történelemből. A „három gyerek, négy kerék” spanyol, a „keményen dolgozó kisember” brit koppintás. Még tőlem is lopott valamelyik beszédjébe, a „nicht ugribugrit”, a kamionos könyvemből, ahol ugye az a sztori, hogy a sofőr lapostetűt szed össze prostituálttól, fél hazahozni az asszonynak, ezért nyelvtudás nélkül próbálja elmagyarázni egy német patikában, hogy nem bolhája van, hanem tetűje: „Nicht ugribugri, aber langsam spaziren.” Lehetne ez a Nemzeti Együttműködés Rendszerének jelmondata.

Pedig lehetne ám ugribugrizni, messze nem olyan erős ez a hatalom, amilyennek mutatja magát, és ha egyszer végre összedől, Orbán vazallusai úgy húznak majd el az első repülőgéppel, vagy az utolsó vonattal, öröm lesz nézni.

Mitől dőlne össze?

A nagy Shakespeare írja: „Ily sötét felhők nem tisztulnak meg vihar nélkül.” És hát Willi bácsi értett a politikához. Az októberi eredmények, mármint az idén októberiek alapján akár bizakodni is lehetne, de van pár adu Orbán kezében, lesz még itt olyan bűvészkedés a törvényekkel, a választási rendszerrel, a szavakkal és az indulatokkal, csak kapkodjuk a fejünket. És ha bukik is Viktor, tartok tőle, abban sem lesz sok öröm, ami utána következik: jönnek az új harsányok, aztán abból is kinő valami rossz és nyomasztó. Nem hiszek a megváltásban. Mindenütt aknák, pillanatok alatt belobbanhat a nacionalizmus és az antiszemitizmus. Olvasom, hogy ami bacilus valaha létezett a Földön, sose tűnik el, legföljebb visszaszorul, akár fél méter mélyen a talajba, s azt várja türelmesen, hogy egyszer ismét kedvezzen a klíma a föltámadásához. Mindig ugyanaz van.

Egyáltalán nem hiszel a demokráciában?

Nem foglalkozom vele. Az én dolgom az írás. Van egy íróasztalom, egy töltőtollam, egy halom papírom, egymagam eltartok egy komplett Ápiszt. És mint a méhecske, egy elég öreg méhecske, összegyűjtöm a virágport, vagyis az élményt, a gondolatot, s viszem a kaptárba, amíg a szárnyam bírja. Karácsonyra kijön az iványis könyvem első kötete, a születésnapomra, márciusban a második, a haszon mind megy a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségnek. Aztán nagy munkába már nem kezdek. Illetve van egy regényem, öt éve készül, s mivel nőügyekről szól, csak a halálom után adható ki. Arra számítok, hogy jár majd némi felhajtással a halálom, és az mindig segíti az eladást. A halálom, úgy képzelem, apróhirdetés formájában jelenik majd meg a sajtóban: „Használt férfiruhák középméretben eladók, özvegy Moldova Györgyné.”

Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu

 

_________________________________________________________________________

 

 

Moldova György: Magyar vagyok, zsidó vagyok, kommunista vagyok

Kőbányai nyomortelepen született, ma a legolvasottabb magyar író, tizennégymillió eladott könyvnél tart. Kétrészes karácsonyi Nagyinterjúnk első etapja magyarságról és zsidóságról és kommunistaságról, Kádárról és ötvenhatról. Kiderül, Moldova "hány ruszkit nyírt ki". Holnap folytatjuk.
Korábban a témában:

Reif György néven születtél. Miért cserélted le?

Mert ilyen névvel nem lehet írni. Illetve lehetni lehet, csak nem illik. A Steingaszner is Tömörkény lett, és a Ziegler is Gárdonyi, sorolhatnám. A Moldova szónak jó a hangzása, „megy a cica Moldovába”, ilyesmi asszociációk jönnek, meg ott van Csokonainál, hogy „Inkább laknám Moldovába, Bukarestbe, Mintsem a candra, pénz-sípos, fene Pestbe”.

Úgy történt, hogy szólt nekem a Veres Péter bácsi: ne legyél már Reif, legalább legyél Reich, még az is jobban hangzik.

Mondtam, Péter bácsi, keresek valamit.

Nem fájt elhagyni édesapád nevét?

Amikor Esterházy megírta a Javított kiadást, amiből ugye megtudtuk, hogy az apja besúgó volt, arra gondoltam, engem egyetlen meglepetés érhetne az apámmal kapcsolatban: ha kiderülne, hogy tagja volt az antialkoholista klub elnökségének. Ugyanis nagy piás volt, ráadásul négy vagy öt feleséget elfogyasztott. Az ország legnyomorultabb nyomortelepein, az Augusztán és a Kőbányai út 42-ben laktunk, a négy gyerek közül csak a bátyámat tudta taníttatni az anyám. Ezzel együtt úgy emlékszem a gyerekkoromra, hogy mindig sütött a nap. Nagyapám sofőr volt, kommunista, emiatt feketelistás, többet utcán, mint állásban, ha volt pénze, kuglófot kaptunk tőle, és tavasztól őszig minden vasárnap kézen fogott engem meg a bátyámat, úgy sétáltunk ki a Népligetbe.

Odahaza teknőben melegedett a víz, puszta kézzel fogtam a dongókat, és mindenkit megvertem, akit csak tudtam.

Csupa gyönyörű emlék.

Fotó: 24.hu / Fülöp Dániel Mátyás
Fotó: 24.hu / Fülöp Dániel Mátyás

Mindenkit megvertél?

Azért nem mindenkit.

Egyszer bemászott valaki a kerítésnyíláson, olyan magas, mint én, nekiugrottam, de kaptam egy hatalmas pofont, és kiderült, hogy felnőtt törpénél próbálkoztam, konkrétan Lövinger Aladár hegedűsnél. Azért túl sokszor nem maradtam alul.

Nem is volt semmi baj, míg ki nem tört a háború. A gettóba kerültünk ’44 karácsonya előtt, tízen zsúfolódtunk össze a Klauzál tér 11 vagy a 12 alatti ház egyik lakásában. Apám is ott volt, megjátszotta a vakot, nem egészen alaptalanul, ezzel úszta meg a munkaszolgálatot. Én kifejezetten jól éreztem magam, mert a korábbi bérlő csomó könyvet hátrahagyott, köztük sok Tamási Áron művet, ami hatalmas élmény volt, mert nekünk odahaza két könyv állt a polcon, a Petőfi összes és egy riportkönyv, aminek az volt a címe, hogy Röptében a világ körül. Szintén háborús emlék, szintén negyvennégyből, hogy töltött puskát szegez rám egy katona. Konkrétan belenéztem a csőbe, és az olyan, mint az indiánoknál a meszkalinkúra: egyszer megijedsz, és ha túléled, többé sose félsz.

1952-ben bekerültél a színművészetire, dramaturg szakra. Hittél a rendszerben, szívjóságból lapátoltál a nagy építkezéseken, Sztálinvárosban, Kazincbarcikán, Inotán.

Amikor csak jutott rá időm.

Jártál népnevelni is. Hogy nézett ki belülről egy agitálás?

Úgy, hogy bementél, és utáltak. Elmondtam az embereknek, hogy a Béke-kölcsön jegyzése az ő érdeküket szolgálja. Néztek rám. Nem hiszem, hogy túl sokan csatlakoztak az én gyújtóhangú beszédeim nyomán.

Élvezted?

Nem. Mert a lelkem mélyén éreztem, hogy ez nagyon simlis valami. Ráadásul Magyarország sose volt kimondottan baloldali hely, Kőbányán néhány zsidót leszámítva baloldali ember nem lakott, és ez engem mindig is nyomott. Ráadásul utóbb Nagy Imre 1953. júliusi programja lényegében károsnak minősítette minden buzgóságomat, ami teljesen kiábrándított.

Fotó: 24.hu / Fülöp Dániel Mátyás
Fotó: 24.hu / Fülöp Dániel Mátyás

Ma mit gondolsz az ’53 előtt történtekről?

Hatalmas időszak volt. Kegyetlen és teremtő. Én ’53-ban érettségiztem a Szent Lászlóban, a 4.b osztályban huszonnyolcan voltunk, mindenféle származású gyerek, és abból huszonheten egyetemre kerültünk.

Ötvenhatban, még főiskolásként és még mindig kommunistaként fegyvert fogtál a forradalom és az általad nem kedvelt Nagy Imre mellett. Miért?

Nem voltam én olyan nagyon logikus ember. Vonzott a dolog romantikája, úgy éltem meg, hogy a párttörténethez kapok gyakorlati oktatást.

Úgy volt, hogy október huszonnegyedikén, szerda reggel Novák Marci filmrendezővel és még egy sráccal fegyvertelenül gyalogoltunk a Múzeum körúton, amikor egy szovjet tankoszlopból ránk lőttek. Volt ott egy építkezés, kézzel bevertem a téglafalon az ablakot, és beugrottunk mindhárman. A földön hevert legalább húsz géppisztoly meg puska, köztük egy dobtáras davajgitár, azt magamhoz vettem, és csak amikor győztek az oroszok, november nyolcadikán vagy kilencedikén dobtam el Óbudán, a Régi Sípos környékén.

Lőttél vele?

Persze.

Találtál is?

Emberre nem lőttem.

Hanem mire?

Dobozra, gyakorlásból. És tankra, ami illúzió.

Nem féltél, hogy visszalőnek?

Addigra megtanultam, hová kell állni, ha túl akarja élni az ember.

Sokat nem háborúztam, jobbára az akkori nagy szerelmemnél lógtam, tőle ki-kinéztem az utcára.

A főiskoládnál őrködtél a fegyvereddel, mindenki láthatta, hogy Moldova a felkelők oldalán áll. Utóbb, a megtorlás alatt hogy dumáltad ki magad?

Már a korábbi években is nagy Vasas-drukker voltam, a Fáy utca környéki kocsmákba jártunk heten-nyolcan a haverokkal, köröket fizettünk, fél rum, korsó sör. Volt köztünk egy pali, érdekes srác, egyetemista, svédül tanult. Amikor ötvenhat lefutott, bár az oktatás még nem indult újra, én szépen bejártam a főiskolára, diákszállós szobák épültek, culágerkedtem a kőműveseknek, aztán haza Kőbányára, fürdés, pihenés. Egyik este kopognak, szólok muternek, nézz már ki, kinéz, mondja, két bőrkabátos, téged keresnek, fiam.

Anyám maradt a konyhában, kimentem, hogy uraim, tegyenek úgy, mintha a barátaim volnának, ne ijesszék meg az anyámat, nem fogok ellenállni. Úgy is lett, muter persze nézett, nem volt hülye asszony. Bevittek az oberhére, és ki fogad? Hát a svéd.

Egyikünknek sem volt könnyű szituáció, nem egy korsó sört ittunk meg közösen, most meg hirtelen ellenségek lettünk.

Azzal kezdi, hogy Moldova, hány ruszkit nyírt ki? Mondom, nem számolja azt az ember.

Szóval fölvettem a stílust, volt mire, akkor már megjelent a Mandarin, a híres vagány, ismertek. Aztán más főiskolások után kérdezősködött a svéd, azzal fenyegetőzött, hogy két ajtó van a szobán, az egyik a börtönbe, a másik a szabadba vezet, de egyre csak azt feleltem: uram, nem mondok semmit. Kiengedtek.

A csoporttársadat, Csurka Istvánt, és az osztályfőnöködet, Háy Gyulát lecsukták.

Én pedig tiltakozásul, közvetlenül a diploma előtt leléptem a főiskoláról, nem tartottam ildomosnak, hogy beüljek egy szerkesztőségbe vagy a filmgyárba, inkább mentem kétkezi munkásnak. Hozzátartozik a történethez, hogy közvetlenül a balhé előtt írtam egy darabot a Rajk-pörről, és a tanáraim, köztük Bacsó Péter, tomboltak a haragtól. Én meg azt mondtam nekik, uraim, ne hasogassuk a szőrszálat, ígérem, távozom, csak intézzék el, hogy megkapjam az utolsó havi ösztöndíjamat.

Elintézték, és a Margitszigeten ebédeltünk belőle egy jót a szerelmemmel.

„Ezután egy-két évig fizikai munkát végeztem. A talicskázás, cipekedés nálam jól hatott az elvont gondolkodásra, este, mikor hazamentem, leültem a konyhaasztalhoz, és teleírtam néhány füzetet novellatöredékkel, ötletekkel, kompozíciós megoldásokkal.” A Negyven prédikátor utószavában emlékezel így. Voltál bányász, kertész, konzervgyári munkás, javítóintézetben nevelő.

Sőt kazánszerelő is. Úgy éreztem, az élet túl érdekes ahhoz, hogy egyetlen dologra fordítsam.

Fotó: 24.hu / Fülöp Dániel Mátyás
Fotó: 24.hu / Fülöp Dániel Mátyás

Ötvenhatot megúsztad, viszont 1974-ben dolgozni kezdett rád a III/III, és a titkosszolgálati érdeklődés egészen 1980-ig tartott. Az aktákban Bolygató néven emlegettek. Miért lettél te nekik Bolygató?

Nyilván arra utal, hogy állandóan keverem, bolygatom a szart.

Nagyon megtisztelő és találó név.

Mikor tudtad meg, hogy figyeltek?

Csak ’90 után. Az egyik legjobb barátom III/III-as tiszt volt, megyei főkapitány-helyettes, derék ember. Szólt, hogy Gyuri, biztosan van aktád, én meg mondtam, kizárt, hiszen kommunista vagyok, a Magvető igazgatójának, Kardos Györgynek a neveltje, sokat tettem a rendszerért. Végül csak beadtam az igénylést a hivatalba, mire összeszedtek nekem két-háromszáz oldalt. Onnan tudtam meg, azért kaptam telefont már akkor, amikor épült ez a ház, és még a víz sem volt bekötve, hogy le tudjanak hallgatni.

Volt mit lehallgatni?

Sose fogtam vissza magam, se telefonba, se szemtől szembe, az ártana a belső szerveimnek, de tőlem sok rendszerellenes dumát nem rögzíthettek.

Sose volt semmi titkom, ebben a lakásban nincs se lőszer, se drog, nem is volt soha. Ha házkutatást tartanának, megkérdezném, mire kíváncsiak, odaadnám, nem kell rendetlenséget csinálni. Amikor megírtam a Szent Imre indulót, nem volt biztos, hogy kiadják, mert a Magvető főnökének, Kardos Györgynek akadtak vele fenntartásai. Azt mondta nekem Scheiber Sanyi bácsi főrabbi, aki világmárka volt, hogy van Amerikában egy tanítványa, ha kijuttatjuk neki a kéziratot, megjelenteti. Én meg azt válaszoltam:

Sanyi bácsi, ez nem az én stílusom, nem csinálok olyat, mint a Konrád a maga könyvével, én nem hazudok, nem csalok.

Valamelyik III/III-ast utólag számon kérted a megfigyelésedért?

Persze, fölhívtam a volt górét, árulja már el, miért lettem én gyanús. Azt felelte, jobb, ha nem kutatja azt, Moldova elvtárs. Erre mondtam valami gorombát, és leraktam. Nem vagyok túl jó modorú ember, a fontosságokkal szemben se válogatom meg a szavaimat.

Mindegy, megtörtént, és ami megtörtént, azt az isten sem teheti meg nem történtté. Ezt Aquinói Szent Tamás állítja, aki pedig nem volt egy hülye gyerek.

Állítólag cionista szervezkedés gyanújával kezdtek dolgozni rád.

Ami abból jöhetett, hogy Izrael őszinte híve vagyok. Tisztességes zsidó nem is lehet más.

Ha cionista vagy, miért nem költözöl ki?

Jártam ott nem egyszer, nem kétszer.

De rájöttem, hogy meteorológiai anticionista vagyok: nem bírom a meleget.

Pedig amikor írtam a Ki ölte meg a Holt-tenger című könyvet, találkoztam a legnagyobbakkal, köztük Ariel Sharonnal. Még nem kormányfő, csak mezőgazdasági miniszter volt, jót dumáltunk, hatott rám az aurája, tán az enyém is rá, mert miattam megváratta az amerikai nagykövetet, és amikor elköszöntünk, azt mondta, ha arra járok, nézzek be. Találkoztam Rabinnal is, ő nem tett rám ilyen mély benyomást. A belügyminiszter, Joszif Burg viszont jó figura, ránézett az órájára, hogy uram, tizenöt percem van, mire én életem legzseniálisabb riportbevezetőjét tartottam angolul. You are told to be, the most clever jewish on over the world, vagyis: azt mondják, ön a legokosabb zsidó a világon. Na, ez tetszett neki, és maradhattam egy teljes órát. Szóval simán disszidálhattam volna, előttem mindig nyitva volt a magyar határ, mégis maradtam. A feleségem mostohaapja, a Dady gazdag kanadai üzletember. Hívott annak idején, hogy Gyuri, gyere ki, vettem az egyik vőmnek egy gyárat, a másiknak egy másikat, neked is jó sorod lesz itt.

Mondtam, köszönöm, de én magyar író vagyok, nem mehetek el innen. Csodálkozott, kérdezte: te adnál pénzt is azért, hogy írhass? Mondom: igen. Ja, akkor értem, nem agitállak.

A cionizmust támogatom, de nem teszek érte, nem járok a hitközséghez, nincs miről beszélnünk. Zsidó barátom nincs, ami értékelhető akár kiforgatott antiszemitizmusként is, persze nem az.

Fotó: 24.hu / Fülöp Dániel Mátyás
Fotó: 24.hu / Fülöp Dániel Mátyás

Nálad van sorrendiség a magyar vagyok és a zsidó vagyok között?

Nincs. Kiegészítés viszont van hozzá:

magyar vagyok, zsidó vagyok, kommunista vagyok.

És ezek szuperponálják egymást. Mindhárom teremt ellenzőket, de nem zavar.

Mi az, hogy magyar? Mi az, hogy zsidó? Mi az, hogy kommunista?

Minek a definíció? A lényeg, hogy számomra mindhárom meghatározó.

Tartod a vallásodat?

A vallás olyan, hogy vagy vállalod, vagy nem vállalod. Lehet mellébeszélni, azt válaszolni emelt hangon, amikor rákérdeznek, hogy „ugyan mit számít ez?!”.

Én nem sumákolok. Pár éve, a legutóbbi népszámláláson mindössze tizenkétezer ember vallotta magát zsidónak, jelentem, az egyik én voltam, a másik a feleségem, aztán meg a lányaim.

Egyetlen ünnepet tartok, a böjtöt, az a merengési napom, lezárom vele az évet. Mondjuk kicsit magamra szabom a szabályokat, az élet előbbre való, mint a vallás: elvileg vizet inni, gyógyszert bevenni se szabad, de ezzel nem törődöm. Jobbról ritkán támadnak, még Csurka sem bántott, pedig őt aztán igazán igyekeztem kinyüstölni, én ragasztottam rá a zsírtáltos jelzőt. Balról, pontosabban az úgynevezett baloldalról, meg a belvárosi zsidó értelmiségtől viszont csőstül kapom a letolást, a gúnyolódást. A magyar sajtóban egyedül a Népszabadságban zsidóztak le. Rendben van. Nehéz közös hangot találni.

Jellemző, hogy az okos zsidók az MTK-nak drukkolnak, a hülye zsidók, a magamfajták meg a Vasasnak.

Legalább azt áruld el, mit jelent ma az, hogy kommunista.

A lényeg az elnyomottakhoz való viszony. Aki a termelőeszközök birtokában van, az jobboldali. Aki meg nincs a birtokában, akit kizsákmányolnak, az baloldali. Hogy adott személy mit gondol, ebből a szempontból mindegy, ahogy a régi nemesi országgyűlésben fogalmaztak: szándékokról nem szavazunk. Példaképeim – Kádár János, Kardos György s még néhányan – kommunisták voltak, a szó legigazabb értelmében.

Lehet hithű kommunista valaki azt követően, hogy megbukott a kommunizmus, vagy inkább a „létező szocializmus”?

Dehogy bukott meg a kommunizmus!

Hanem mi történt vele?

„Nem halt meg egészen, csak olyaténképpen, mint mikor valaki elszundított mélyen.” Arany, Toldi. Mondjuk én már nyilván nem élem meg, hogy lássam a visszatértét.

„Boldog aki nem éri meg.”

Hogy mondod?

„Halomra halnak miatta s érte / most is s ha lenne visszatérte / boldog aki nem éri meg.” Kányádi Sándor, Kuplé a vörös villamosról.

Az is egy vélemény. Az biztos, hogy az emberek nem szeretik se a kommunizmust, se a szocializmust, de egy ilyen egyre jobban leszakadó országban, mint a miénk, nem lehet más a megoldás. Egyébként nem volt itt kommunizmus soha, Kádár a szocializmus kifejezést használta, a kommunizmust leginkább Ceausescu. A kádárizmusnak nincs sok köze a kommunizmushoz. A kádárizmus igazából kínlódott, a Kádár körül lévők ölték meg. Jani bácsinak lényegében nem volt saját csapata, miközben ültek a térde mellett, lényegében ellene játszottak az olyanok, mint Marosán. Nem értették őt, nem véletlen, hogy nem támadt utódja.

Minden száz évben, ha egy olyan születik, mint Kádár. Hiába az estleges elhivatottság, nem úgy megy, hogy kijelentem, hogy Einstein akarok lenni, és nagyon, nagyon akarom, aztán egyszer csak Einstein vagyok.

Még a követőiből is hiányzott az ő nagyvonalúsága, tisztasága, anyagiaktól való teljes érintetlensége. Ráadásul nem voltak gyerekei se neki, se Mariska néninek, aztán neki a csontjait, Mariska néninek az urnáját is ellopták. Hihetetlen nagy ember volt, büszke vagyok, hogy a kortársa lehettem. Távol állt tőle minden hiúság, amikor meglátta magát a televízióban, kiment a szobából. Ócska, szovjet színes tévét használt, Rubin, vagy mi volt a márkája, május elsejéken is csak azért kapcsolta be, hogy lássa, a moszkvai tribünön melyik elvtárs áll legközelebb az aktuális vezetőhöz, Hruscsovhoz, Brezsnyevhez, ugyanis az elhelyezkedés hűen tükrözte a politikai erőt.

Hányszor váltottál szót vele?

Párszor.

Fotó: 24.hu / Fülöp Dániel Mátyás
Fotó: 24.hu / Fülöp Dániel Mátyás

Melyik volt a legmélyebb?

Pozsgayról beszélgettünk elég hosszan, nem sok jót gondolt róla. Felemlegette, hogy egyszer azzal állt elé, Magyarország milyen szomorú hely, ha Párizsból érkezik az ember. Mire Kádár: érkezz tán Románia felől, mindjárt más lesz a véleményed. Elmesélem egy másik találkozásunkat is. A hatvannyolcas cseh bevonulás után egy héttel kijött az írószövetségbe, voltunk vagy húszan. Kamondi Laci, jó novellista volt, fölállt, így szólt: Kádár elvtárs, mondja meg nekem őszintén, kötelező volt részt vennünk ebben az akcióban? Mire Kádár: Nem volt kötelező, ez a dolog az én felelősségem, de ha nem megyünk, ugyan nem foglalták volna el a szovjetek Magyarországot, de például az olajárakban megmutatkozik a kimaradásunk.

Erre Kamondi: Vegye tudomásul, Kádár elvtárs, hogy én lélekben nem vonultam be Prágába. Ekkor Kádár: Ez a maga dolga, Kamondi elvtárs.

Később Tömpe András ment be hozzá azzal, hogy Kádár elvtárs, nem értek egyet ezzel a döntéseddel, neki meg azt válaszolta Kádár: Ha te tudnád, én magam hány döntésemmel nem értek egyet!

Kádár születésének századik évfordulóján te beszéltél a sírjánál, te avattad fel a szobrát.

Nagy megtiszteltetés volt.

És proletárszentnek nevezted.

Mert az is.

Proletár és szent? Ez olyan, mint a békeharc.

Valamelyik francia írta, hogy igazából két harcra kész, önfeláldozó csapat dolgozott az ellenállásban: a kommunisták és a katolikusok. Néha nincs is olyan messze egymástól ez a két világ. Akár itthon sem: nagyra becsülöm a szegényekért következetesen kiálló Iványi Gábor lelkészt éppúgy, ahogy azt a Vajnai Attilát, aki kommunistaként végigcsinálta a harcot arról, hogy önkényuralmi jelkép-e a vörös csillag. Minden július első szombat-vasárnapján összegyűlünk Kádár sírjánál, egyszer a szemem láttára fogták meg Vajnait a rendőrök, lerántották, húzták végig az úton, csak úgy kopogott a feje Attilának.

Fotó: 24.hu / Fülöp Dániel Mátyás
Fotó: 24.hu / Fülöp Dániel Mátyás

Nem vicces, hogy van két félmaréknyi magyar kommunista, és képtelenek szót érteni egymással?

Thürmerék nem kommunisták, sokkal inkább rákosisták. A kommunista jelen van az emberek életében, kiáll, hitele van, Thürmeréknek nincs ilyen. Vajnainak viszont igen, vele tartok.

Természetesen rendszeresen kijárok az Öreg sírjához, viszek virágot, lepucolom, összeszedem az elhullott szirmokat, a koszorúkról leázott papírt.

Sajnos egyre kevésbé divat emlékezni rá. Az első évfordulón tizennyolcezren gyűltünk össze, legutóbb kétszázan se, a Kádár János Baráti Társaság is megszűnt.

Hogy tanulhattam, és vittem valamire, a szocializmusnak köszönhetem, nélküle semmi nem lennék.

Ő volt az utolsó baloldali politikus ebben az országban.

Horn Gyula már nem balos?

Áh. Nem is kedveltem. Annak idején a Központi Bizottság ülésein folyton magasztalta Kádárt, míg a főnök elunta, és ráförmedt: „Mit ajánlgat engem maga, Horn elvtárs? Nincs nekem erre szükségem!” És nem is volt.

Te dolgoztál Hornnak.

Kétségtelenül benne voltam a ’94-es választási győzelmében, hiszen az egymillió példányban kinyomtatott szóróanyagára én írtam a szöveget az ő fényképe alá.

Íróként szabad ilyet?

Arra azért vigyáztam, hogy pénzért csináljam, ne társadalmi munkában, nehogy nekem is kelljen vállalni a felelősséget a későbbi tetteiért.

A mai balosokról, Gyurcsányról, Mesterházyról, Molnár Gyuláról mit gondolsz?

Semmit. Nem baloldaliak.

A mai baloldal árulásban fogant, Horntól Gyurcsányon és Mesterházyn át Molnár Gyuláig mindenki.

Milyen árulásban?

A szocialista politikus, aki nekimegy Kádár szellemének, az áruló. Hogy kerültek ezek oda?

Ki teremtette meg a pártjukat, nevezzük akár MSZMP-nek, akár MSZP-nek? Ki harcolta ki a helyet, a pénzt? Hát Kádár!

Ehhez képest már Gyurcsány is azt üvöltözte, hogy neki nem Kádár, hanem Nagy Imre a szellemi elődje. Miért mond ilyet? Nem várom el, hogy hitet tegyen Jani bácsi mellett, de legalább hallgasson. Ehelyett olyan hülyeséget hord össze, hogy Horthy miniszterelnöke, Bethlen nagyobb politikus volt, mint az Öreg. Lelke rajta.

Nem mintha ártani tudna Kádár emlékének, eljön az idő, amikor ott lesz Jani bácsi szobra minden magyar nagyvárosban.

A szelleme már most erősödik, különösen a kocsmákban, egyenes arányban az elfogyasztott féldecik számával.

Tényleg te voltál Kádár sakkpartnere?

Elterjedt pletyka, de sajnos nem igaz, sosem játszottunk. Igen erős játékos volt, maradtak fenn játszmalapjai, elvert volna, pedig én is első osztályú sakkozó voltam.