Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Klíma változás

A klímaváltozás igazán csak a jegesmedvéket, a korallzátonyokat és legfeljebb a tengerparton lakókat fogja kellemetlenül érinteni, igaz? És ha odafigyelek, hogy hogyan gyűjtöm a szemetet, lekapcsolom a villanyt és csak hétvégén járok autóval, akkor teszek valami érdemit, hogy ne lehetetlenüljön el az élet a bolygón? Egyébként is, a klímaváltozás amúgy is csak sok-sok évtized múlva okoz majd katasztrófát, amikor már senki nem fog élni, akit ismerek, nem?

HIRDETÉS
 

Hát nem. Ennél sokkal-sokkal rosszabb a helyzet. És ebből az következik, hogy ideje elkezdenünk szembenézni a tényekkel, és az ezekből következő félelemmel. Legalábbis ezt állítja egy most megjelent könyv, a Lakhatatlan Föld (Uninhabitable Earth) David Wallace-Wells-től.

Wallace-Wells nem éghajlattudós és nem is környezetvédő aktivista, csak egy újságíró. De talán éppen ezért tudja új szempontokból megfogalmazni azokat a tényeket, amikről egyébként sokat hallottunk már. A könyv egy másfél éve megjelent, akkor váratlanul nagy sikert aratott esszén alapul – itt-ott érződik is, hogy sebtében lett megírva -, ahol a szerző már bemutatta, hogyan áll a témához.

Eszerint a klímatudósok indokolatlanul óvatosan fogalmaznak. Mintha meg lennének ijedve attól, hogy a közvélemény előtt levonják a következtetéseket az eredményeikből. Különösen tartózkodnak a tudósok attól, hogy belemenjenek abba a spekulációba, hogy mi lesz, ha a mostani modellek alapforgatókönyvei helyett a kevésbé optimista verziók valósulnak meg. Ehhez az óvatossághoz hozzájárulhatott egy évtizeddel ezelőtti kamubotrány, egy brit egyetem kutatóinak kiszivárgott emailjei, ami óta a klímatudósok mindent megtesznek, hogy ne tűnjenek túlságosan vészmadárkodónak. Wallace-Wells szerint ez óriási hiba, az indokolatlanul visszafogott hangnem és a néhány havonta érkező szemöldökráncoló jelentések arra ugyan alkalmasak lehetnek, hogy megtartsák a tudományos közösség presztízsét, a közvéleményt viszont abban a hitben tartják, hogy minden rendben.

Pedig ez egyáltalán nem igaz. A könyv magját néhány nagyon durva állítás adja. Ezek a következők.

  • Amióta a világon mindenki tisztában lehet azzal, hogy a széndioxid felmelegedést okoz,
  • több széndioxidot pumpáltunk a levegőbe, mint korábban összesen. Ez mind az utóbbi néhány évtizedben, a mi életünk alatt történt, miközben tudtuk, hogy amit teszünk, az káros.
  • A kilencvenes években még azt mondták a tudósok, hogy a 2 fokos felmelegedés a katasztrófa határa. A mostani klímamodellek szerint a 2 fokos felmelegedés inkább a pozitív forgatókönyv, de ehhez is csoda kellene, például hogy hamar negatív széndioxid-emissziója
  • legyen a legtöbb gazdaságnak. Valójában néhány évtized alatt 3-4 fokos felmelegedés felé, 2100-ra pedig 4,5 fokig tart a világ. Amikor utoljára 4 fokkal melegebb volt a Földön az átlaghőmérséklet, akkor pálmafák voltak az Északi-sarkon, nem éltek még emberek, és a bolygó nagy része élhetetlen pokol volt.
  • Ha azt hisszük, hogy a klímaváltozás egyszerűen létrehoz majd egy új egyensúlyi helyzetet, amihez alkalmazkodni lehet majd, nagyon is tévedünk: egy egyre meredekebb lejtőről van szó, évről évre egyre rosszabb lesz, sokkok egyre elviselhetetlenebb sorozata fogja a belátható időn belül szétzilálni az emberi civilizációt. Amit most látunk – hurrikánok, erdőtüzek, szárazságok, jégmentes Északi-sark, olvadó permafroszt, pusztuló korallzátonyok és a többi -, azt nem fogjuk megszokni, mert folyamatosan egyre több éghajlati sokk jön.

Mik ezek a sokkok? Forróság, a mezőgazdaság összeomlása és az éhezés, erdőtüzek, savasodó óceánok, áradások és az édesvíz szűkössége, járványok, klímamenekültek, konfliktusok, a nagy rendszerek szétesése. Miután fejezetenként végigtárgyalja ezeket a témákat – végig hosszasan beidézve a releváns tudományos megjelenéseket -, Wallace-Wells a könyv kétharmadánál megjegyzi: “Ha idáig eljutottál, akkor egy bátor olvasó vagy.” Ezek külön-külön is megoldhatatlan problémának tűnnek, hát még együtt. Összességében oda fognak vezetni, hogy az emberiség élettere brutális mértékben leszűkül és minden kiszámíthatatlanná válik. És most már nincs sok esély arra, hogy teljes egészében megelőzzük ezeket a hatásokat, legfeljebb – óriási áldozatokkal – lassítani tudjuk bekövetkezésüket.

De a hatások nem állnak meg a természetnél vagy az emberiség nagy rendszereinél, hatni fognak az egyén szintjén is. A most születő generációnak például bele kell törődnie abba, hogy rosszabbul fognak élni, mint mi, a szüleik. Így biztosan nehéz lesz fenntartani azt a valahol még mindig élő gondolatot, hogy az emberiség története alapvetően a haladásról szól. Már most találkozni olyan gondolatokkal, hogy emberek azért nem akarnak gyereket, mert félnek, hogy milyen világ várja majd őket. Sőt, Wallace-Wells szerint még az is lehet, hogy az utóbbi években erőre kapott outdoor fitnesz divathullámnak is köze van valahol ahhoz, hogy az emberek érzik, elkényelmesedett, tohonya városlakóként nem lesz sok esélyük a jövőben. De a természet hirtelen sokkal fenyegetőbb lesz, mint az emberiség története idején eddig valaha volt.

A könyvet olvasva nehéz nem arra gondolni, hogy ha ez tényleg így lesz, akkor mi lesz velem, vagy a gyerekemmel? Hová költözzek, hogyan készüljek fel a várható változásokra? Ezek a tudomány mai állása szerint egyáltalán nem paranoid gondolatok. Hogyan fog az emberiség szélvész sebességgel kifejleszteni olyan technológiai megoldásokat, amivel meg lehet majd akadályozni, vagy legalább enyhíteni az éghajlatváltozás legsúlyosabb következményeit?

A zöld energiánál például hiába történt meg a csoda, és vált a korábbinál több léptékkel hatékonyabbá a technológia – ez egyelőre csak arra volt elég, hogy nőjön a részedése az energiamixben, a fosszilis energiahordozók égetésének növekedését viszont egyáltalán nem lassította, nem hogy visszafordította volna. (Elképesztő módon évente ezermilliárd dollárokkal támogatjuk a fosszilis energiahordozók felhasználását.)

 

 

Pedig a zöld energia kihasználása talán a legkönnyebb az egészben: egy ingyen energiaforrás kiaknázására nyilván van gazdasági ösztönző. Talán, ha elszállnak a mezőgazdasági árak, akkor lesz ösztönző az élelmiszertermelés innoválására is, legyen szó vertikális gazdálkodásról, még szárazságtűrőbb génmódosított terményekről vagy laboratóriumi húsról, bár az már kétséges, hogy ilyen rövid időhorizonton meg lehet oldani ezeket a fejlesztéseket. A negatív emisszióhoz viszont sokkal költségesebb erőfeszítésekre lenne szükség: megfelelően nagy emissziós adókra, a légköri szén óriási léptékű lekötését lehetővé tevő gigantikus beruházásokra, és ez a mostani helyzetben nagyjából elképzelhetetlen. Olyan fokú gazdasági mozgósítás kellene, mint legutóbb a világháborúk idején.

Erdőtűz az észak-spanyolországi Asztúria tartományban fekvő Llanesben 2019. március 4-én. MTI/EPA/EFE/José Luis Cereijido

Nem ígér sok jót, hogy éppen akkor kellene kezdene valamit ezzel a kérdéssel, amikor a fejlett országokban ezer jele van annak, hogy megkérdőjeleződött a szakértő elitekbe vetett hit. Pedig a felmelegedés sajátossága, hogy a most a légkörbe kibocsátott szén később fejti ki a hatását, és csak akkor fogunk tenni valamit a visszafogása érdekében, ha már most elhisszük a tudományos konszenzust. Kompetens politikusból pedig sosem álltunk túl jól, de mostanában mintha direkt a társadalom erkölcsileg legkevésbé rátermett, leginkább önérdekkövető tagjait választanák meg vezetőnek.

És tényleg, Donald Trump, akinek a környezettel szembeni bűneit sokáig lehetne sorolni, legutóbb egy beszédben hosszasan gúnyolta azokat, akik egyáltalán felvetik problémaként az éghajlatváltozást (“Drágám, tévét szeretnék nézni, fúj éppen a szél?”). Az amerikai jobboldal még mindig klímatagadó, az lett az új politikai retorikai fegyver, hogy a demokraták be akarják tiltani a marhákat és le akarják bontani a házakat. Az európai országok az utóbbi időben egyre jobban bizonyítják, hogy nem lehet tőlük semmilyen kérdésben globális vezető szerepet várni. Ha pedig Kínától, Indiától és a feltörekvő országoktól várjuk a probléma megoldását, akkor rögtön foglalkozni kellene a klíma-igazságosság rázós kérdésével. (Oroszország és az olajmonarchiák pedig nyilvánvalóan erősen ellenérdekeltek a kérdés napirenden tartásában.)

De amikor valaki már túllépett a klímaváltozás tagadásán, akkor sem lesz sokkal könnyebb a helyzet. Wallace-Wells sokat foglalkozik azzal, hogy miért ilyen nehéz szembenézni ezzel a valósággal. Hiszen az éghajlatváltozás tagadása után a legtöbb embernél a következő lépés azonnal a beletörődés. Az éghajlatváltozás annyira sokféle módon fejti ki hatását az életünkre, hogy hajlamosak vagyunk ezeket elkülöníteni egymástól, és nem egy komplex rendszerként tekinteni rá, ahol ezek a részek külön nem oldhatóak meg, viszont egymás hatásait erősítik. Egyszerűen túl nagy, túlságosan totális a probléma. Több millió évnyi fosszilizáció alatt felhalmozódott energiahordozót nyomtunk a légkörbe alig néhány évtized alatt, hogyan nézzen szembe ezzel egyetlen egyén? Nem csoda, hogy a monumentális feladat láttán a legtöbb ember azzal reagál, hogy kikapcsol, a saját, most még nagyon is élvezhető életére koncentrál, és nem akar tudomást venni erről az egészről. A szokásokat egyébként is nagyon nehéz megváltoztatni.

És ami talán a legfélelmetesebb az egészben, hogy Wallace-Wells eredeti esszéjére még sok tudós húzta a száját, erre a könyvre már alig hangzik el kritika. Ugyan szerepel egy-két vitatható állítás a könyvben – például egy azóta már megcáfolt blogposztra támaszkodva túlozza el a Bitcoin környezeti hatását, a járványokról szóló fejezetben pedig arra hivatkozva kelti az aggodalmat, hogy a “gyomrunkban lévő baktériumok 99 százalékát nem ismerjük” -, de a könyv túlnyomó többségében a legelismertebb tudósok legjobb folyóiratokban megjelent munkáit ismerteti és kommentálja. Csak éppen azt veszi alaphelyzetnek, ahová most tartunk, és nem azt a pozitív verziót, amit egyre elképzelhetetlenül nehéz lesz elérni.

Ebből úgy tűnhet, hogy a könyv nem mutat kiutat, de valójában ennél ravaszabb a szerző. Wallace-Wells szerint

a félelem a legerősebb mozgatórugója az emberi cselekvésnek, ezért muszáj ezt is bevetni, ha azt szeretnénk, hogy az emberiség magához térjen.

Nála is a félelem váltotta ki, hogy foglalkozni kezdjen a témával. (Több helyen is leírja, hogy őt az állatok kihalása, meg általában a természet nem érdekli igazán, de ha már a városi civilizációt is elsodorja a természet, akkor ő maga is félni kezd.) Máig sokkal többen közönyösek a küszöbön álló klímakatasztrófával szemben, mint amennyien depresszióssá váltak volna a félelem miatt. Ahhoz, hogy ez változzon, ideje őszintén beszélni arról, hogy mennyire meg fog változni mindenki élete belátható időn belül. A rossz, a nagy rossz és a katasztrofális között nagy különbségek lehetnek, és ez mind azon múlik, hogy milyen szinten belül sikerül tartani a felmelegedést. Ehhez viszont politikai akarat és mozgósítás is kell. Wallace-Wells szerint ez azt is jelenti, hogy itt az ideje, hogy a klíma-aktivisták ne csak a jegesmedvékről vagy a – felmelegedés szempontjából mellékszálnak számító – hulladékkérdésről beszéljenek, hanem mozgassák meg azt a félelmet, amit joggal érezhetünk a könyv olvasásakor.

A tudományos közvélemény mindenesetre az utóbbi időben valóban egyre jobban szabadjára engedi a retorikát, amikor az új eredményeket mutatják be. Hogy ezt a változást éppen Wallace-Wells esszéje és könyve váltotta ki, vagy fordítva, ezek voltak a korszellem változásának eredményei, esetleg maguk a tudományos kutatások adnak az eddiginél is több okot a pesszimizmusra, azt nehéz megítélni.

Kapcsolódó cikkMegvannak a klímaváltozás elleni eszközök, már csak használni kéne őketRohamosan fejlődnek és terjednek a környezetbarát technológiák, mégis csúcson van a szén-dioxid kibocsátás, amire még az éghajlat változásával foglalkozó kutatók sem számítottak.

Kapcsolódó cikkNem tartják be az országok, amit Párizsban ígértek, és továbbra is árasztják a légkörbe a szén-dioxidotAz ENSZ szerint egyre nagyobb a szakadék a valóság és az országok ígérgetése között. Egyre nehezebb lesz megmenteni a bolygót.

Kapcsolódó cikkKorábban teheti tönkre az életünket a klímaváltozás az ENSZ új jelentése szerint, mint eddig gondoltukHa nem változtatunk, már 2040-re komoly válság lesz a Földön a klímaváltozás miatt. Úgy tűnik, a 1,5 fokos felmelegedés lesz az új küszöb.

Kapcsolódó cikkMár tudósok szerint is készülni kell a megszokott világunk végéreA mostani társadalmak összeomlásáról már nemcsak elvont víziók szólnak, hanem a klímaváltozást övező tudományos vitákban is mindinkább szó esik apokaliptikus forgatókönyvekről.

 

 

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________ Ausztrál kutatók: 2050-re valószínűleg véget ér az emberi civilizáció 06.06. 19797 TUDOMÁNY Qubit.hu „Forgatókönyv alapú megközelítés” – írják szerényen annak az új tanulmánynak az alcímében, amelyet az ausztrál Breakthrough – National Centre for Climate Restoration készíttetett. Az elemzés az eddigi legkeményebb üzenetek formájában fogalmazza meg, mi vár az emberiségre az elkövetkező néhány évtizedben, amennyiben a világ vezetői nem kapnak észbe, és kezdenek azonnal bele a megelőző intézkedésekbe, elsősorban a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésébe. A tanulmány szerzője David Spratt klímakutató, a Breakthrough kutatási igazgatója, valamint Ian Dunlop, aki korábban fosszilis energiahordozókban utazott mint cégvezető, még az Ausztrál Szénszövetség elnöke is volt, ma pedig a köztiszteletben álló kutatói csoport, a Római Klub tagja, amely az elsők között figyelmeztetett az üvegházhatású gázok kibocsátásának veszélyeire. A két szerző nem kevesebbet állít, mint hogy a túl konzervatív tudományos klímaforgatókönyvek következtében „káoszba fulladt világ” vár az emberiségre, és „az emberi civilizáció 2050-re nagy valószínűséggel véget ér“, mivel a Föld egyszerűen megszűnik számunkra lakható lenni. Mindennek gyökere természetesen az exponenciálisan növekvő kártételekkel járó klímaváltozás, valamint a vele párosuló globális cselekvőképtelenség. Az egyre extrémebb időjárási körülmények olyan káoszt szabadítanak el, amellyel a társadalmak nem bírnak majd el – érvelnek a szerzők a tanulmányban, amelyhez az ausztrál hadsereg korábbi főparancsnoka, Chris Barrie admirális írt előszót. Háborús szintű mozgósítás kell a klímakatasztrófa elkerüléséhez Mint írja, a szerzők „feltárják a kendőzetlen valóságot arról a kétségbeejtő helyzetről, amelyben az emberek és a bolygónk vannak, felkavaró képet adva arról a reális lehetőségről, hogy az emberiség úton van a lehető legszörnyűbb módon bekövetkező kihalás felé”. A tanulmány amellett érvel, hogy „a klímaváltozás már középtávú egzisztenciális fenyegetést jelent az emberiségre nézve”, és arra szólít, hogy a politikai döntéshozók vegyék komolyabban a legrosszabb kimenettel számoló forgatókönyveket is, ennek jegyében pedig tervezzék újra a szükséges intézkedéseket. A jelentés szerint a klímakatasztrófa káros hatásai, így például az élelmiszer- és vízhiány, fokozzák a meglévő társadalmi-politikai instabilitást, és az elkövetkező harminc évben felgyorsítják a zavar és a konfliktusok kialakulását. Ahhoz, hogy ezekre megfelelően felkészüljön az emberiség, arra lenne szükség, hogy az országok alaposan vizsgálják ki és gondolják újra saját klíma-kockázatkezelésüket, és ennek a folyamatnak nagyban kell különböznie a megszokott gyakorlattól. Ahogy a tanulmány szerzői a Guardianen közölt véleménycikkükben fogalmaznak: a klímaváltozásra való felkészülést háborús alapokra kell helyezni, azaz „úgy kell mozgósítani a klímavészhelyzetre, mintha háború lenne”. Ehhez viszont az extrém, példa nélküli kimeneteket kell számba venni ahelyett, hogy a történelmi tapasztalatokon alapuló, középutas forgatókönyvekkel számolnának. Fokról fokra mindmeghalunk Mivel eddig még nem történt valóban jelentős globális kezdeményezés az üvegházhatású gázok kibocsátásának visszafogására (idén is megdőlt a CO2-rekord), Spratt és Dunlop abból indulnak ki, hogy csak 2030-ban jön el a kibocsátási csúcs. Létező tudományos munkák alapján ebben az esetben a globális hőmérséklet növekedése 2050-ig eléri a 3 Celsius-fokot. A 2016-os párizsi egyezményben 2 Celsius-fokban állapították meg a felmelegedés végső határát, de 91 kutató közreműködésével készült tavalyi jelentésében az ENSZ arra figyelmeztetett, hogy ha az emberiség el akarja kerülni a katasztrofális következményeket, inkább 1,5 Celsius-fokban kellene maximálni a felmelegedést az iparosodás előtti időkhöz képest. Nyilvánvaló tehát, hogy a 3 fok túl sok lesz. A túlmelegedés hatására életbe lépne az úgynevezett „üvegház Föld forgatókönyv”, azaz újabb, a forróságot fokozó tényezők fejtenék ki hatásukat, ami a globális hőmérséklet további legalább 1 Celsius-fokos növekedését idézné elő. A fény visszaverésére képes tengeri jég elolvadna, tovább melegítve az óceánokat, gyorsan növelve a tengerszintet. „Óriási területek tűnnének el a permafrosztból, az amazóniai esőerdő nagyrészt kiszáradna. (...) A Föld légkörében húzódó, időjárást meghatározó futóáramlatok destabilizálódása kihat az ázsiai és nyugat-afrikai monszunok intenzitására és földrajzi eloszlására. Mindez, a Golf-áramlat további lassulásával együtt már az élettel összeegyeztethetetlen feltételeket teremt Európában” – írják a tanulmányban. Eközben „Észak-Amerika a pusztító időjárási szélsőségektől szenved, bozót- és erdőtüzektől, hőhullámoktól, szárazságtól és árvizektől. Kínában elmaradnak a nyári monszunok, és a nagy ázsiai folyókban is jóval kevesebb víz gyűlik össze, mert a Himalája jégtakarójának egyharmada odaveszett. Az Andokban már a gleccserek 70 százaléka eltűnt, Mexikóban és Közép-Amerikában felére csökken a csapadék mennyisége.” Eszerint a forgatókönyv szerint 2100-ra a felmelegedés mértéke elérné az 5 Celsius-fokot. Ahogy a tanulmány rámutat, kutatócsoportok már korábban figyelmeztettek, hogy a 4 Celsius-fokos felmelegedés utáni Föld már nem fér össze egy szervezett globális közösség létezésével, ebben a helyzetben az ökoszisztémák többsége összeomlana. „Még ha csak 2 Celsius-fokos is lenne a felmelegedés, több mint egymilliárd embert kellene áttelepíteni, a pesszimistább forgatókönyvek megvalósulása pedig olyan pusztítással jár, amit modellezni sem tudunk, és az emberi civilizáció nagy valószínűséggel véget ér” – olvasható az elemzésben. 10 éven belül fel kell épülnie a nulla kibocsátású rendszernek A szerzők szerint a világ jelen pillanatban teljesen felkészületlen nem hogy a helyzet kezelésére, de még a felmérésére is. „A kockázat csökkentése és az emberi civilizáció érdekében” a szerzők azt javasolják, hogy „a 2020-as évtizedben kezdődjön meg a források intenzív és az egész Földre kiterjedő mozgósítása“, hogy létrejöjjön egy nulla kibocsátású ipari rendszer, és lehetségessé váljon a biztonságos klíma visszaállítása. „Aminek a mértéke csak a második világháborús, vészhelyzeti mozgósítással összehasonlítható.” Barrie admirális a bevezetőben azzal biztat, hogy „az ítéletnapra elmékeztető jövő nem elkerülhetetlen! De azonnali drasztikus intézkedések nélkül a kilátásaink rosszak. Közösen kell cselekednünk. Erős, határozott vezetésre van szükség a kormányokban, a cégeknél és a közösségekben, hogy biztosíthassuk az emberiség fenntartható jövőjét.”

https://qubit.hu/2019/06/06/ausztral-kutatok-2050-re-valoszinuleg-veget-er-az-emberi-civilizacio?fbclid=IwAR3c4AV5j_bSF-zj9_E94i_NyIlv8ZHBeP4Y0hxZYjSU-hcwapi3q1gnWO0 _______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________