Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A "gengszter váltás"

A magyar " rendszerváltás " egy nézőpontból ide kattintással olvasható!

 

__________________________________________________________________________

 


Akik mindent tudtak 1982-től: 
Aczél György, Apró Antal, Berecz János, Burgert Róbert, Csehák Judit, Czinege Lajos, Faluvégi Lajos, Grósz Károly, Hoós János, Horn Gyula, Horváth Ede, Horváth István, Huszár István, Kamara János, Kapolyi László, Katona Imre, Kádár János, Kállai Gyula, Kárpáti Ferenc, Lázár György, Losonczi Pál, Marjai József, Maróthy László, Németh Károly, Nyers Rezső, Oláh István, Sarlós István, Szűrös Mátyás, Váncsa Jenő, Várkonyi Péter, Veress Péter. Nélkülük ez nem történhetett volna meg.

 

 

A MAGYAR RENDSZERVÁLTÁS VALÓDI TÖRTÉNETE (dédunokáimnak, akiknek tudni kell az igazat)

Néhány tettes 1989-ből.


 

A magyarországi, 1990. évi rendszerváltás óta eltelt majd nem 30 év. Minden olyan gyorsan történt, hogy sokan csak évekkel később eszméltek rá, hogy már nem abban az országban élnek, mint amiben az 50-es 60-as években megszülettek. De a legtöbb embernek 20 év kellett hozzá hogy felismerje: valami nagyon targikus dolog történt.
 
Az azóta eltelt időben sokan, és sokféle magyarázatot adtak az eseményekre – de a legtöbb magyarázat már a publikációja pillanatában érvénytelenné vált. Talán azért, mert minden magyarázat szerzője valamiért elsődlegesen a magyar „rendszerváltók” cselekedeteit óhajtotta kidomborítani, akik minden történetíró ábrázolási szándékával szemben, valójában csak egyszerű emberek voltak, akik azon túl, hogy a közmédiában emberi arcot adtak a folyamatnak, de valójában nem sok ráhatással voltak a történésekre. Egyszerűen azért nem, mert a „rendszerváltást” már azelőtt elhatározták valakik, hogy ők bármiféle közéleti szerepvállaláson kezdtek volna gondolkodni. Vagyis a rendszerváltóknak kikiáltott személyek még mit sem sejtve élték a békés hétköznapi emberek életét, amikor a rendszerváltás végleg eldöntetett, sőt már teljes sebességgel zajlott.
Ma már tudjuk, hogy az idősebb generáció emlékeiben élő, a média által közvetített nagy tárgyalás az ellenzék és a még regnáló pártállam között, valójában csak a korábban kitalált és letárgyalt végkifejlete volt az évekkel azelőtt Andropov, és az SZKP KB által megindított folyamatnak, amit akkor már a világon senki nem állíthatott meg. 
De lássuk csak hogy is volt.
 
1982 november 18-án népes magyar delegáció érkezett Moszkvába, az SZKP új főtitkárának ünnepélyes beiktatási ülésére. Kádár János mellett az MSZMP KB és a kormány is képviseltette magát, mert mindenki tudta, hogy az új főtitkár hivatalba lépése után új szelek fognak fújni mind a KGST, mind a Varsói Szerződés háza táján. 
Jurij Vlagyimirovics Andropov – aki a néhány napja elhunyt Leonyid Iljics Brezsnyevet váltotta a főtitkári poszton – a beiktatási beszédét rövid udvariaskodó bevezetéssel kezdte, de azután drámai bejelentést tett:
A Szovjetunió nem képes többé sem gazdasági, sem katonai alternatívát nyújtani a testvéri szocialista országoknak.”
Erre a kijelentésre valójában senki sem számított a delegációban, de ami ezután következett az minden várakozást és képzeletet felülmúlt:
„A Szovjetunió minden Európában állomásozó haderejét a határain belülre vonja vissza. A csapatkivonásokat azonnal megkezdjük, és 1991 augusztusáig be is fejezzük”.
A teremben döbbent csend uralkodott, hiszen Juríj Andropov a XX, század történelmének egyik legjelentősebb – de még ma is titkolt, elhallgatott(!!) - világhatalmi döntéséről tett bejelentést: a szovjet világhatalom saját elhatározásából összehúzza magát, és magára hagyja a szövetségeseit!
 
Az Andropovi bejelentés hátteréről sokan sokfélét írtak már, - vagyis sokféle képpen magyarázzák, – de szerintem azok járnak közel az igazsághoz, akik szerint a rendszer nem adott lehetőséget a szovjethatalom fennállása alatt felhalmozódott magánpénzek befektetésére, ami igen súlyos belpolitikai feszültséget okozott az országban. Úgy, és olyan körülmények miatt, mint ahogy azt Trockíj még a 30-as években megjósolta. (Ti: a proletár állam adminisztrációjának vezetői előbb pofátlanul meggazdagodnak, majd nagypolgári allűröket vesznek fel, és fellázadnak, a pénzük vagy vagyonuk után "járó" közhatalmat, vagy nemesi rangot követelnek maguknak.)
 
A későbbi események azt igazolják, hogy ebben a feszültségben nem csak az SZKP KB tagjai, hanem a párt alsóbb szintű vezetőinek sokasága is érintve voltak. Vagyis súlyosan téveszmés az a gondolat, hogy a szovjet gazdaság „kimerült” volna, inkább arról volt szó, hogy a sértett – és egyre gazdagodó - adminisztráció sikerrel szabotálta az állam működését, ami miatt a felső vezetés kénytelen volt - a lakossága, és a belső társadalmi béke védelmében - erre a szövetségeseket érintő „megszorításra”. A kétkedők figyelmét felhívnám, hogy Oroszország egyetlen pillanatra sem vesztette el azóta sem a világhatalmi pozícióját, ami megfelelően nagy gazdasági háttér nélkül nem volna lehetséges.
 
Nos, a magyar pártállami delegáció tanácstalanul és meglehetősen idegesen tért vissza Budapestre. Első lépésben Andropov beiktatási beszédét lefordították, kinyomtatták, és „Szigorúan titkos” megjelöléssel szétküldték az országban a párt és a közigazgatás vezetőinek. (Akkoriban én is egy ilyen „T” anyagban szereztem tudomást a történtekről- teljesen illegális körülmények között, de ez egy másik történet.)
 
Kezdetét vette a Nagy Közös Gondolkodás, amit én azóta is csak közös okoskodásnak hívok, hiszen a pártvezetők között senki ember fiának nem voltak tapasztalatai a nyugati kapitalista valóságról, legfőképp arról nem, hogy az hogyan van jelen a munkavállalók hétköznapjaiban. Az idősebbek emlékeztek a Horthy kor beteges és ostoba rabló kapitalista világára, de annak semmi köze nem volt a már akkor kialakult európai szociális modellhez. A gondolkodást ráadásul csak zavarta, hogy pont akkor bukkantak fel a kapitalizmust megmagyarázó ifjú titánok, akiket itthon kevesen értettek, nyugaton meg kiröhögték őket, de ez nem volt akadálya annak, hogy a közös okoskodás központi figuráivá váljanak. Lassan de biztosan kezdett körvonalazódni egy eladdig elképzelhetetlen nemzeti elmezavar.
 
A pártállam vezetői nagyjából egy év brainstormingolás alatt rájöttek, hogy a SU esetleges összeomlása az energiahordozók forrásának megszűnését is jelentheti, ami miatt súlyos veszélybe kerülhet a magyar gazdaság, és a lakosság. Ezt a felismerés fokozta az amiatt érzett aggodalmakat is, hogy a szolgálatok akkoriban „fokozott reakciós, ellenforradalmi erők mozgolódásáról” számoltak be a felső vezetésnek, aminek hitelessége azóta - a tények ismeretében - megdőlt. (A szolgálatok már csak ilyenek, – bárkit is szolgáljanak.) Viszont sok öreg pártvezető máris fehérterrort és akasztásokat vizionált arra az esetre, ha valami ellátási zavar keletkezne az országban. Vagyis egyre rosszabb lett a hangulat az MSZMP-ben, az aggodalom hívatlan vendégként már ott volt minden pártgyűlésen.
 
A rossz hangulat, és az aggodalom arra sarkallta a magyar vezetést, hogy tárgyalásokba kezdjenek az Európai Unióval, ami akkor már a térségünk meghatározó gazdasági és politikai centruma volt. Ezek a tárgyalások kezdetben nagyon titkosak, és puhatolózó jellegűek voltak, és kifejezetten azt a célt szolgálták, hogy életben tartsák Magyarország addig kialakult diplomáciai és gazdasági kapcsolatait a nyugati országokkal abban az esetben is, ha a leépülőnek látszó SU agresszívabb lépésre szánná el magát. (A magyar vezetés nem ismerhette a SU-nak a narratívája átalakulásához vezető belső viszonyait, ezért nem tudhatta, hogy annak esze ágában sincs semmiféle gazdasági vagy katonai agressziót elkövetni az EU ellen.)
 
Mindeközben folytak a SU csapatkivonásai minden európai országból, ami még bizonytalanabbá tette a magyar felső vezetőket. A zavarodottságukat fokozta, hogy idő közben SU javaslatra a KGST – a szocialista országok saját gazdasági közössége – USD elszámolásra állt át az országok egymás közti kereskedelmében, ami a kapitalizmus hideg leheletét fújta be a magyar gazdaságba is. Ráadásul erre hivatkozva sokkal magasabb (de a világpiacon általános) minőségi elvárásokat támasztottak a magyar termékekkel szemben, amit mind a magyar termelők és gyártók, mind az MSZMP KB is nehezen vettek tudomásul. De ez a kis nüansz valójában nem korlátozta, hanem fejlesztette az ipart és a mezőgazdaságot. Európai léptékű mezőgazdasági nagyhatalom volt az ország, ami a maihoz képest irdatlan mennyiségben exportált élelmiszert és félkész terméket a világ minden égtája felé. A szövetséges országokkal szembeni dollár elszámolás ezen az állapoton egy cseppet sem rontott, sőt megjelentek a nyugati vállalatok Magyarországon, akik szívesen kooperáltak a magyar – ma már fejletlennek, és korszerűtlennek hazudott – cégekkel. A Junkerstől a Steyeren és a Ziman át egész a John Deere-ig számos világcég alakított vegyes vállalatot magyar partnerekkel. Minden stabilnak látszott, dőlt a dollár, de a felső vezetés aggodalmai ettől nem szűntek meg.
 
Mindeközben a SU-ba szállított áruk ellenértéke egyre nagyobb késésekkel kezdett megérkezni a magyar számlákra, mivel a csapatkivonások rendkívüli költségeket terheltek a SU gazdaságára. Jelentős létesítményeket kellett építeniük a visszahívott haderő elhelyezésére, a hozzá kapcsolódó infrastrukturális, kommunális, és kiszolgáló egységeket is ideértve, ami egy egyfajta új fegyverkezési verseny költségeivel vetekedett, és igen súlyosan terhelte a SU gazdaságot. Ez az állapot a teljes összeomlás apokaliptikus képét vetítette előre a magyar vezetés gondolataiban, ami végül is a szocialista táborból való „kiugrás” elhatározásához vezetett. Természetesen szigorúan a szocializmus építése közben elért eredmények, - különösen egyre inkább a nagy világcégekkel való kooperációk sorára alapuló gazdaság - és a lakosság érdekei védelmének nevében. (A személyi érdekeket is érdekes volna itt vizsgálni, de a végkifejlet szempontjából irreleváns.)
 
A kiugrást elhatározó MSZMP KB szupertitkos ülésekről nem maradtak fenn iratok. Egyes résztvevők utalásaiból, és egy később létrejött nemzetközi szerződésből tudjuk hogy voltak ilyenek, hiszen egy szerteágazó kérdéskört kellett a vezetésnek tisztázni. Az viszont tény, hogy 1985-ben az európai uniós országok jogi és gazdasági szakértőinek hadai lepték el Budapestet – tanácsadói minőségben. Az ő munkájuk alapozta meg azt a tudományos véleményt, hogy a magyar, és az EU gazdasági rendszer nagymértékben azonos, csak a magyarban a tőkéseket az állam képviseli.
Az ország gazdasági szerkezetének átvilágítása után a bankszektor kibővítése, a magán tőke szabadon engedése, az állami tulajdon szűkítése lett a legfőbb EU kívánalom a csatlakozáshoz szükséges átalakítással kapcsolatban. (Tehát nem az állami vagyon végletes és végleges eltüntetése, vagyis ami ennek az elvárásnak a nevében később következett, az a magyar új elit saját, és kifejezetten önkényes döntése volt.)
A jogrendszer vizsgálati eredménye sem sok kívánnivalót hagyott maga után, mivel azt szocdem és nem sztalinista jogtudósok alakították ki még a 40-es években. Megállapítást nyert, hogy többek között pl. a halálbüntetés eltörlése, és az Alkotmányba illegálisan bevitt egypárt rendszer kiiktatása után a szakértők szerint a jogrendszer kompatibilissé válhatott a nyugatival. 
 
A szociális rendszer külső szemlélőnek is feltűnő különbözősége pedig főképp abban állt, hogy a magyarban - a teljes foglalkoztatás rémesen ostoba, és pazarló ideájának alkalmazása miatt - nem létezett olyan fejlett segélyezési rendszer mint a nyugatiban, mert senkinek nem nyújtott az állam létbiztonságot ha az valamiért nem dolgozott – s ez az originális kapitalista barát körülmény még szimpatikussá is tette a szocialista rendszert az országot már saját maguknak kiszemelő liberálisok szemében. (A liberális narratívákban nincs szociális rendszer, illetve az kimerül a koldusoknak időnként osztott alamizsna képében) Ezen persze nem akartak a szakértők változtatásokat, sőt később a saját hazájukban is megpróbálkoztak a segélyrendszer eltörlésével, de ebbe súlyos politikai véráldozatokkal mindahányan belebuktak.
 
Mindent összevetve a szakértők arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy sokkal több volt az azonosság Magyarország és az EU gazdasági és társadalmi kultúrája között, mint hogy azt kisebb átalakításokkal ne lehetett volna azonossá tenni. Az ország gyakorlatilag egy lépésnyire állt az EU modern kapitalista narratívájától, a szociális államrendszertől. 
 
Magyarország mivel a szakértői jelentések alapján „zöld utat” kapott az EU csatlakozásra, lelkesen vállalta a szükséges módosítások elvégzését, és az akkor még szövetséges SU sem támasztott ezek elé akadályokat - következetesen tartotta magát a korábbi, Andropovi kijelentéshez, hogy minden szövetséges úgy boldoguljon ahogy tud. 
 
Ennek tudható be, hogy az Európai Unió 1986-ban Luxemburgban kötött szerződése (Luxemburgi Szerződés) már arra irányult, hogy „egyetlen közös piaccá tegyék az egész európai kontinenst”. Tekintve hogy ez akár nyilt hadüzenetként is felfogható lett volna az akkor még keleti blokk országainak, - hiszen a bekebelezésükről volt szó!! - bizonyos hogy az EU diplomatái ezt annak tudatában jelentették ki, és foglalták publikus írásba, majd írták alá, hogy erre mind a SU, mind az európai szocialista országok vezetése beleegyezően nyilatkozott. 
 
A szocialista vezetők beleegyezése azért is felettébb fontos volt ehhez a szerződéshez, mert a „piac” maga, a modern kapitalizmus lényegi definíciója. Az akkori EU pedig csak egy magasan szervezett „piac”, a kontinens kapitalista közösségének gazdasági – és nem a lakossága!- érdekközössége volt. (És még ma is az.) Vagyis a Luxemburgi Szerződéssel deklaráltan az EU nagytőkés közössége óhajtotta a „magáévá tenni” az egész kontinenst, amely törekvésük az imperializmus nyilt felvállalása volt, ami ellen pedig a szocialista országoknak „illett volna” küzdeni, hiszen akkor már 4 évtizede minden ilyen törekvést elítéltek, és igyekeztek gazdasági és katonai erővel is megakadályozni azokat. 
 
A Luxemburgi Szerződést azonban senki nem ítélte el, a keleti médiák mélyen hallgattak, ami a kollaboráns magatartás egyik megnyilvánulásaként is felfogható így utólag...... (Érdekes: Ceausescu, és Honecker következetesen ellenezte ezt az EU térhódítási programot, ez lehet az oka annak, hogy a szocialista országok vezetői közül máig nekik a legrosszabb a hírük a liberális médiában. Valamiért senki nem kételkedik abban ma sem, hogy ezek csak egyszemélyi döntéseik voltak. Tényleg?)
 
Ám a ma is kommunistának titulált MSZMP KB-t láthatóan nem zavarta, hogy a lakosságukat egy kapitalista érdekközösség markába vetik, és gőzerővel kezdték meg a jogi, gazdasági, és politikai átalakítást az EU-hoz való csatlakozás jegyében, ami valójában 1985-ben már eldöntött tény volt. (Az okok boncolgatása lehet hogy olvasmányos, és érdekes lehetne, de a következmények szempontjából itt is irreleváns) 
 
A Luxemburgi Szerződés publikálásától fogva az országban felgyorsult a nagy átalakítás, annak a bizonyos hiányzó egy lépésnek a megtételéhez, de még senki sem tudta hogy a lépés végén milyen talajra érkezünk.
A lakosság ebből a nagy átalakításból leginkább az általános személyi jövedelemadó (Szja) bevezetését vette észre, ami – akkor még – semmilyen jelentős változást nem eredményezett a mindennapokban, mert semmiféle életszínvonal romlást nem okozott. Az addig kisiparosként működő kisvállalkozók az 1988-ban hozott törvény alapján cégeket alakíthattak, és ugyan ezen törvény alapján a vállalatok jogi statuszát az állam el kezdte Kft, illetve Rt. jogi formába foglalni. Akkor még alig pár ember tudta az országban, hogy az évtizedek alatt az apáink, nagyapáink által összerakott, osztatlan közös tulajdonban álló nemzeti vagyon elkótyavetyélése ezzel a törvénnyel vette kezdetét.
 
Az ország politikai átalakítása azonban a gazdasági átalakulásnál is sokkal nehezebb feladatnak bizonyult. Adva volt egy egypárt rendszer, amiben minden közélet iránt érdeklődő ember úgy vett részt, mint az MSZMP, a KISZ, vagy a HNF tagja, és mind elkötelezett híve volt a munkáshatalomnak. A többiek egy depolitizált, politikailag apatikus állapotban lévő immobilis tömegben csoportosultak, ami a nyugati fogyasztói társadalom konzum rétegének megfelelője volt. (És ma is az) Vagyis csak két társadalmi erő létezett: egyrészről a baloldal, és másrészről a nihilisták, akiket a legjobb szándékkal sem lehet semmilyen létező politikai oldalhoz sorolni. Emiatt a „felhozatal” miatt az alapvetően ateista, kommunista, és szocialista, II, és III. vonalas káderekből kellett illetve „lehetett” a „tiszta erkölcsű keresztény jobboldali” és „liberális” ellenzéki államférfiakat kreálni. 
 
Itt és ekkor léptek akcióba a nyugati tanácsadók, akik az emberanyag teljes alkalmatlansága miatt a legjobb szándékuk ellenére is a történelem egyik legszánalmasabb politikai színjátékát koreografálták meg, amit ma „rendszerváltás” néven illik nevezni. Mentségükre legyen mondva, hogy az átmenet során csak a társadalmi békét akarták megőrizni, mert azt gondolták hogy a magyarok harcos nép. (Nem azok, ahogy az azelőtt, és azóta történtek bebizonyították.)
 
A kommunikációjukban a „békés átmenet” kifejezésre komponáltan szivárogtak a médiába az információk. Olyan kifejezéseket használtak hogy „szétforgácsolt ellenzék” - mintha az jelentős létszámú lenne,- vagy az „MSZMP bomlasztó szándéka” - mintha a többpártrendszert, az EU csatlakozás alapkövét a saját terveivel szemben az meg akarta volna akadályozni. Ez egyfajta létező politikai harc képzetét keltette az emberekben, és az apolitikusok közül is többen érdeklődni kezdtek az események iránt. Végül 1989 márciusában megalakították az Ellenzéki Kerekasztalt (aminek kistestvérei ott voltak minden megyei városban). Ez a szervezet egyfajta ellenzéki parlamentként működött, valójában az újsütetű jobboldali politikai szereplőknek biztosított közszereplési lehetőséget, - tekintettel a közelgő választásokra. Valamint egy olyan szervezeti keretet biztosított, amiben a kis pártok egyesített erőikkel az MSZMP táborának nyomába léphetnek, hogy esélyesként vehessenek részt a következő évi választásokon. 
 
A megyei kerekasztalok fennmaradt írásai arról tanúskodnak, hogy a szereplők gyakorlatilag a baloldali világképből nyerték világnézetüket, elképzeléseik olykor sokkal „kommunistábbak” voltak mint azok, akiket el szerettek volna űzni a hatalomból. Ha nem a szociáldemokrácia korábbi elveit hangoztatták valamely témával kapcsolatban, akkor a sztalini szigort idéző fasisztoid ostobaságokat vágtak egymás fejéhez. Ez mély aggodalommal töltötte el a politikai fordulat szervezőit, mert az új közszereplők hitele látszott megdőlni, akik viszont ebből semmit nem érzékeltek, csak elégedetten fürödtek a villogó vakuk fényében. Lépni kellett.
 
Az akkor rögtönzött országos paródiában kulcsszerepet kapott a meg nem értett – ezért nem az elvárásaiknak megfelelő életszínvonalon élő - kommunista költők és írók által alapított MDF, és a fiatalabbakból álló, a „máshova alkalmatlan”-ság keretei és viszonyai között éldegélő nárcisztikus értelmiség által gründolt SZDSZ is, ami utóbbi a világon egyedülálló liberális ideológiát is alkotott egyedi céljainak magyarázatára és igazolására. 
 
A szereposztásban fontos szerepet kapott még a történelmi múlttal rendelkező Kisgazdapárt és a szociáldemokraták, valamint az MSZMP-ből kiugrott gyárigazgatók és felső vezetők közössége MSZP néven. Statiszta szerepben megjelent a FIDESZ és a KDNP, akik csekély számú tagságuk és szimpatizánsuk miatt a nagy átalakulásban csak a „lehulló pénzek villámgyors felmarkolásában” és zsebre vágásában voltak érdekeltek. (Miből lesz a cserebogár?)
 
A nagy politikai műsor tulajdonképpen csak annyiból állott, hogy a szereplők csúcs, és kevésbé csúcsembereit – mint fontos és tudós embereket - naponta megszólaltatta valamiért az országos média. Ezek a szereplők az interjúkban szorgalmasan, hűtlen szeretők módjára szidalmazták az MSZMP-t, ami akkor még teljes valójában megtestesítette a közéleti múltjukat, szellemi forrásaikat, és az őket kinevelő politikai anyaotthont. 
 
Mindegy volt, hogy a médiában ki beszél, és az is hogy mit mond, (igaz, vagy nem az, amit állít) csak az volt a lényeg, hogy „jókat mondjon” - amire vevő volt a konzum közösség is. Meg is tettek mindent a szereplők annak érdekében, hogy a forgatókönyvnek megfelelően apokaliptikus képet fessenek a lakosságnak a jelenről, ami egyre többször – skizofrén módon - az akkori jelen sima tagadásaként jelent meg a mondókáikban, mintha a társadalom közös eredményei soha nem is léteztek volna.
S hogy a lakosság ne érezzen ezen valamiféle meglepetést, a televízióban ezután főműsoridőben ontották rájuk az USA-t és a nyugati középosztály életformáját népszerűsítő filmeket. (A Broadway mögötti mellékutcák mély nyomorát persze következetesen kihagyták ezekből a filmekből) Valójában ezzel a politikai szemfényvesztéssel párhuzamosan egy kulturális intervenció is zajlott, aminek kiváló környezetet biztosított a már 1978-tól létező belső gazdasági átalakítás, amelyben a média kénytelen volt a magasabb reklámbevételekért nagy nézettséget produkálni.
 
A közmédiában a kötelességből végzett politikai ismeretterjesztésben is felbukkant a módszeres dezinformáció, a nyugati létforma népszerűsítésére megjelentek az ismeretterjesztő műsorok is. Emlékezetes pl.. Chrudinák Alajos akkoriban híres politikai újságíró Margaret Thatcherről készített dokumentumfilmje. A film gyakorlatilag a politikusnő son-stop magasztalása volt, de következetesen nem kerültek bele olyan nüanszok, hogy nem csak hogy fekete majomnak nevezte Nelson Mandelát, de kiváló barátjának hívta Pinochetet, a XX. század egyik legvéresebb kezű diktátorát, és regnálása alatt olyan mélyre taszította Nagy Britannia gazdaságát, hogy a kommunista Brezsnyev segítsége nélkül bizonyos hogy évtizedekre börtönbe is juttatta volna a politikai és gazdasági „szaktudása”. Igaz volt ugyan a népszerűsítő megállapítás, hogy „Vas Lady”-nek becézték, de nem az emberi kiállása, hanem az egyéni ostobaságából eredő tárgyalóképtelensége, és szélsőséges természete, retorikája miatt. 
De ezeket a magyar érdeklődők még sokáig nem tudhatták meg róla, csak azt, hogy „jó sokat keresnek” az egyre inkább áhított liberális kapitalizmusban az angol munkások.. (ami persze nem Thatcher, hanem a szakszervezetek és a Munkáspárt érdeme volt, sőt Thatcher a lemondásáig nagyon nehezményezte ezt, és adóztatta is a dolgozókat meglehetősen vadul, és nőhöz is méltatlan embertelenséggel.) 
De az írott sajtó is kivette a részét a nagy globális átalakító hadműveletből, hiszen a napi sporteredmények mellett a napilapokból már azt is megtudhatta bárki, hogy előző nap az USA Arkansas államában egy ló beesett a folyóba, és a derék tűzoltók mentették ki onnan. Mintha mindez a szomszédban történt, és érdekfeszítő hír lett volna.
 
Végül 1988-ra minden alapműveltséggel rendelkező magyar ember tudni vélte, hogy a szocializmus csődbe ment, Kádár János pedig ellopta a szabadságot a magyar néptől, amire kizárólag egy liberális fordulat lehet a gyógyír, és csak a kapitalizmus az, ami megmentheti az országot és a társadalmat a végső pusztulástól. Francis Fukuyama bejelentése, hogy „a történelemnek vége”, (mert a kommunizmus megbukott) már senkit nem rázott meg, sőt a budapesti kávéházak értelmiségi köreiben közbeszéd tárgya lett a mester fejtegetése, hogy „A liberálisokon kívül más már nem játszik” (mert már nincsenek kommunisták akik „játszanak” a politikai térben)
 
Így vált kerekké, és általánossá a magyar társadalmat övező szellemi tér, egyetlen antikommunista, a világ minden bajáért a baloldalt hibáztató, múlt és jelen tagadó, arctalan, skizofréniás masszává. És ez az arctalanság volt az, ami általánosan elfogadottá és felfoghatóvá tette az átlag magyar számára a színjátékot, aminek egyszerű üzenetét szinte mindenki elhitte: hogy egyszer majd mindenki kőgazdag lesz, s hogy a néhai szegény proliból lett párttitkár jobboldali (első sorban liberális) keresztény nagypolgárnak - de az is lehet hogy Mátyás királynak- született...
 
De mint minden színielőadásnak ennek a műsornak is vége lett: a finaléban az MDF mint „igaz magyar”, és antikommunista gyökerű párt kormányalakításra kapott megbízást a választók talán negyedétől, amihez a kisgazdákat hívta segítségül azok történelmi múltja, és gyakorlati gazdasági tapasztalatai miatt. 
 
Minden más szereplő beült a parlamentben az ellenzék soraiba, hogy a politikai tevékenység látszatát keltve buzgón szidalmazza az MSZP-t ami – csak úgy mint ők, de ez már akkor sem volt fontos – az MSZMP-ből jött, sőt ki is emelték, mint a parlament egyetlen „bukott baloldali” pártját.
Függöny le! Taps. A közönség átszellemülten tombolt: eljött a „szabaccság”, és a „demokrácijja”!
 
De mi is történt a függöny legördülése után? Arról már nem sokat és nem szívesen beszélnek, de főleg őszintén nem!
Az új magyar kormány első lépésben megfosztotta egy törvénnyel a szakszervezeteket a tagjaik által hosszú évtizedek alatt összehordott vagyonuktól. Az erkölcs, és a harsogva hirdetett magántulajdon szentsége ugyan tiltotta volna ezt a lépést, de a szakszervezetek – a munkásosztály - megbénítása stratégiai fontosságú volt a nagy csatlakozási projekt végrehajtásához. A tanácsadók jól tudták, hogy a szabad sztrájk jog meglehetősen anyagi természetű dolog, így az anyagi alapjait vették el az esetleges sztrájkoknak. Mai áron ezer milliárdos elorzott vagyonértékről beszélhetünk ezzel kapcsolatban!
Ugyan akkor sietve felszámolták a munkásőrséget is, ami attól függetlenül, hogy az MSZMP hozta létre, az egyetlen számottevő népi erő volt, ami az új elittől a köztulajdont, az Alkotmányt és a társadalmat képes lett volna megvédeni. 
Ugyan ennek a lépésnek a keretében, a szocialista tömbbel való szakítás jegyében, a kormány felmondta az ország Varsói Szerződésben lévő tagságát, és ezt nyomatékosítandóan, a kormányfő Moszkvába utazott, hogy a SU csapatkivonását követelje. Ugyan is az akkori média állításai szerint rendkívül képezett, tájékozott, és felkészült „ originális nemzeti jobboldali” miniszterelnöknek (és munkatársainak) halvány fogalma sem volt arról, hogy az már 8 éve folyamatban van, és a teljes európai csapatkivonás hamarosan be is fejeződik! Nemzeti pofára esés volt ez az utazás, egy igazi geg, az új elit főszereplőinek megalázó önlejáratása saját előadásukban – de a függöny mögött ezt már csak a műszakiak látták, láthatták, mert a publikum már hazament, és dél-amerikai tv sorozatokkal kényeztette magát.
 
Második lépésben a kormány el kezdte felszámolni a gazdaságot – amihez az SZDSZ tercelt, azt mondván hogy az „állam rossz gazda”. Négy évtizedig persze, míg taníttatta őket, nem volt az, mert fizetőképes volt! De hirtelen – a megszerezhető állami vagyon csábító csillogása által - azzá lett! A rossz gazda felszámolása nevében megkezdett nagy operáció következményeképpen pár hónap múlva másfél millió ember maradt munka nélkül, miközben komplett, évtizedek alatt kiépített, jól működő termelő rendszerek omlottak össze – örökre. A bezárt gyárakat a felpörgetett Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) olcsón, főképp nyugati cégeknek adta el, akik ezzel jelentős piacot szereztek az országban. (Emlékeztető: „egyetlen közös piaccá teszik az egész európai kontinenst”) Nem mellékes, hogy a nagy szanálás pontos, végső menetrendjét még ebben az évben a washingtoni liberális internacionálén pontosították, aminek a végére Magyarországon a teljes gazdaság felett néhány újonnan betelepülő multinacionalis termelő-kereskedő centrumnak kellett rendelkeznie. Ezért gyakorlatilag az ország vagyonának kiárusítása felgyorsult még ebben az évben, a végeredmény a világ új rákfenéjének, a globalista (neoliberális, tőkésinternacionalista) gazdaságszemlélet meghonosodásában is döntő szerepet játszott, aminek folytatásáról azóta se mondott le egy kormány sem. 
Ezt a nagy kiárusítást olyan „hatékonyan” végezte az ügynökség, hogy a bevételekhez gyakran milliárdokat kellett tennie a lakosságnak, hogy az ügynökség a saját működését finanszírozni tudja. (pl benzin költség villanyszámla, stb,) Ismerünk nyugati céget, ami az egymillió DM-es vételárat részletben fizette ki a magyar államnak, de még ki sem fizette az első részletet, máris kétmillió DM állami támogatásban részesült. És vannak még hasonló esetek, amiket sokkal nagyobb összegekben követtek el, de a részletek még 100 évig államtitok tárgyát képezik. Mert a köztulajdon eladásának részletei az új kormány szerint már nem tartoztak a demokráciában az eredeti tulajdonosokra! 
Ennek a lépésnek a keretében szétverték a TSZ-eket is, aminek az eredeti célja nem a birtokviszonyok visszaállítása volt, hanem a nagygazdák megjelenésének elősegítése. Ez ellen csak a kisgazdák lázadtak, az ellenzék erőtlen, izzadságszagú tiltakozó nyilatkozatokat fogalmazott, az SZDSZ még jó tanácsokat is adott az érintett lakosság dühének lecsillapítására. Nem sokára szinte eltűntek a boltokból a magyar zöldségek, a nagy emberi munkaerő ráfordítását igénylő termékek, helyükre özönlött a nyugati árú. A mezőgazdaságot – az ország legfőbb gazdasági ágazatát – a kormányciklus végére az „egy traktoros gabonaföldek” jellemezték, a zöldség- és gyümölcstermesztés, az állattenyésztés a II. világháború óta nem látott mélyrepülésbe kezdett.
 
Harmadik lépésben,1992-re, eltüntették az ország 720 milliárd USD (54 ezer milliárd HUF) valutatartalékát - a felelősök, és a módszer a mai napig nem lett feltárva. A jelenlegi államadósságunk több mint hatszorosa, és a valutatartalékunk hússzorosa az összeg, de nem hiányzik senkinek... Csak annyit tudhatunk – ezt is egy külföldi megfigyelőcsoport jelentése alapján – hogy a pénz offshore számlákon pihen a Kajmán szigeteken, néhány nemzetközi bűnöző kedvelt bankjában. Bár nem példa nélküli eset ez a történelemben, de az egymást váltó kormányok hallgatása és tétlensége ebben az ügyben, pár év múlva felkeltette a nemzetközi tudósvilág figyelmét is, és sommásan köztörvényes bűncselekménynek minősítették a történetet.
Még ugyan ebben az évben a munkásosztály jogainak végső eltörlésének előzeteseként Kónya Imre (MDF) – egy sima válóperes ügyvédből lett parlamenti képviselő, azóta is hivatkozott jobboldali „jogtudós” - „szakértői előterjesztésére” eltörölték a Munka Törvénykönyvét, és egy új, neoliberális borzadályt léptettek életbe helyette. A „baloldalinak” kinevezett MSZP erőtlenül, de kötelességtudóan tiltakozott ugyan, de minden más, elvben a lakosságot képviselő párt parlamenti katonája lelkendezve megszavazta a jogfosztásokat. 
 
Megjelentek a külföldi tulajdonú bankok is, akik szívesen hiteleztek a munkabérből épp hogy megélni képes embereknek. Kialakult a „hitelből hitelbe” típusú háztartási gazdálkodás forma, ami a társadalmi békét ideig óráig képes volt még fenntartani, mert az emberek elérhettek olyan dolgokat is, amit a jellemzően alacsony bérükből másképp soha nem érhettek volna el. (Pl. lakhatás, jármű, háztartás gépesítése, vagy tengerparti nyaralás, stb) 
Az ország teljes kifosztása és a lakosság eladósítása, koldussá, és alattvalóvá tétele ezzel az utolsó lépéssel gyakorlatilag befejeződött.
 
Ezt sokkal rövidebben úgy is összefoglalhatnánk, hogy az új kormány hatékony közreműködésével a magyar társadalom elvesztette a gazdaságát, és a nemzeti vagyonát. Nemzeti értékeinek utolsó megmaradt tételét, - az emberi munkaerőt mint állampolgári tulajdonok összességét - a betelepült multinacionális termelő-kereskedő központok tulajdonosi érdekeinek rendelték alá.
Vagyis: az MDF kormány végrehajtotta az MSZMP KB-nak az EU felé tett ígéretét: az országot a nagytőke tulajdonába – piacába – vezette át.
 
Csak hogy! Ha egy ország elveszti a gazdasága feletti önrendelkezést, ha azt teljes egészében idegen országok tőkéseinek tulajdonába kerül, akkor nem beszélhetünk az ország függetlenségéről, és a lakói szabadságáról sem. Vagyis Magyarország kétségen kívüli, hogy már az MDF kormány regnálása alatt egy impériummá változott, amitől a lakói meg rabokká váltak a saját hazájukban. Felháborító? Ugyan! A fejlett, erősebb civilizáció a történelem során százszámra gyarmatosította már a fejletlen, barbár civilizációkat. A jelen esetben persze nem a technológiai vagy kulturális elmaradottság, hanem a lakosság döntő többségének erkölcsi, morális és szellemi fejletlensége okozta a gyarmatosítás sikerét. Na és a lelkiismerettel, és megfelelő ismeretekkel nem rendelkező új politikai osztály kollaboráns viselkedése, ami szintén nem példa nélküli a történelemben – sajnos a magyar nép múltjában sem. 
 
Az 1970-es években az új gazdasági mechanizmus politikai vitájában felmerült, hogy ha a magyar gazdaság eltávolodna a szovjet modelltől, akkor az Moszkva rosszallását válthatja ki. Ez pedig beláthatatlan következményeket vonna naga után, sőt még a szocialista vívmányok is komoly veszélybe kerülnének. Ezt azzal indokolták, hogy a gazdaságtudósok azt mondták, hogy „ha a SU leveszi a kezét Magyarországról, akkor a magyarok nyomban elkezdenek majd visszamenetelni a kőkor felé.” És úgy is lett, még ha nem is az 1978-as új gazdasági mechanizmusa miatt. Attól a pillanattól kezdve, hogy a SU védőszárnyai alól kikerült az ország, nyomban új vezért, gazdát (kinek melyik a szimpatikusabb, a lényeg ugyan az) keresett magának. Ennek keretében Magyarország 1982 novembertől, alig 8 év alatt eljutott egy alacsonyabb – általa már rég meghaladott - társadalomfejlődési lépcsőfokra, majd újabb két év alatt gyarmati sorba, és rabszolgaságba vetette saját magát. A régi nagy tudósok bölcselete így beteljesedett jóslattá vált.
 
Ez a magyarországi, úgynevezett „1989-90. évi rendszerváltás” valódi története, ami 1982 és 1992 közt zajlott le. Minden más híreszteléssel szemben akkor csupán egyetlen lépésre állt az ország a modern, nyugati államok gazdasági és társadalmi rendjétől, amihez egyenrangú félként csatlakozhatott volna, ha jobban megválogatja az új elitet, aminek az lett volna a dolga hogy a csatlakozást levezényelje. Szomorú tény, hogy azóta soha sem voltunk ehhez elég közel, és minden eltelt nappal egyre távolabb kerülünk tőle azóta is. 
 
Épp ezért a rendszerváltás néven emlegetett színjáték főszereplőit – mint tetteseket - elévülhetetlen felelősség terheli, mert amit tettek, az nem csak hogy bűnös szerződésszegés volt a társadalommal szemben, de nem rendelkeztek társadalmi felhatalmazással sem ahhoz hogy az EU szociális állammodelljétől egy neohorthysta rémségbe vezessék vissza az országot. (Igaz, hogy akkor már csak a liberálisok játszottak, - ahogy Fukuyama is kijelentette- de túljátszották önmagukat is, meg a szerepüket is, ami nem volt benne az eredeti forgatókönyvben!) Akkor is felelősök, ha azóta visszavonultan élnek az események közben – vagy annak folyamányaként - szerzett vagyonukkal. Értetlenkedőknek itt megemlíteném az öszödi beszédet, ami egy híres, ezzel kapcsolatos, de végül elharapott végű mondatot tartalmazott.
Magyarországtól, a lakóitól azonban nem csak a vagyonát lopta el a vezetésére teljesen alkalmatlan új elit, hanem a történelmi lehetőséget is, hogy teljesen egyenrangú, szabad és független félként álljon be az európai országok közé, és azáltal megszabaduljon az évszázadok óta tartó, kórós, a haladásában gátló tényezőként jelenlévő függőségeitől.
 

Ám van az elégedett, lumpen proletárból lett új arisztokrata osztály számára egy még rosszabb hírem is: a fentiek tükrében a vagyonuk birtokába nyilván csalárd, jogtipró módon kerültek, tehát a római jog szerint soha nem válhatnak annak tulajdonosaivá. Ergo a vagyon visszajár azoknak, akiktől elvették! Mert nem örökölhető, az ükjeiktől is visszajár az eredeti tulajdonos ükjeinek! Magyarország Alkotmánya pedig megváltoztathatatlanul, és eltörölhetetlenül a római jog talaján áll!
 

_______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________ HAZAÁRULÁS ( A RÓZSADOMBI PAKTUM ) 6 éve | Tabányi Mihály | 1 hozzászólás network.hu A rózsadombi paktum Eredeti változat Liberál-cionista változat A paktum eredeti változata 1989-ből ... Íme a PAKTUM, amelyről nem lehet beszélni. Ez volt írásom kiinduló pontja. Most pedig közlöm a magyar népre erőszakolt gyalázatos szerződés szövegét. Egy otthoni publicista, mint Benedek István, nem teheti meg ezt saját jól felfogott érdekében, az Angliában élő Révffy László azonban a közelmúltban nyilvánosságra hozta ezt a megdöbbentő árulást. Szövegét Németországban élő barátom küldte el, azzal a kéréssel, hogy terjesszük a magyarság minél szélesebb köreiben. Kívánságának eleget teszek, mert teljesen egyet értek vele, hogy ezt mindenkinek meg kell ismerni. Írását azzal kezdi, hogy 1989 március 15-én, míg hazánk népe az első szabad emlékezést tartotta, egy budai villában titkos tárgyalás volt, amelyen a következők vettek részt: a távozó szovjet hadsereg tábornoka, a szovjet titkosrendőrség ezredese, az amerikai követség első titkára, a CIA egyik tisztje, az izraeli titkos szolgálat képviselője, a magyar római katolikus, a református, az izraelita egyház egy-egy megbízottja, és öt magyar politikai vezető, akik közül négy ma is vezető pozícióban van. Ők írták alá részünkről az ország szabad újjáépítésének tervét korlátozó diktátumot, amelynek értelmében kimennek ugyan a szovjet megszállók, de ezért súlyos árat kell fizetnünk. Értesülésem szerint Révffy László rövidesen nyilvánosságra hozza az aláírók neveit, hogy minden kételkedést oszlasson e feltételek hitelességével kapcsolatban, amelyek a következők: 1. /A szovjet csapatok békés és barátságos kivonulása Magyarországról. 2. / A Szovjetunió kárpótlása a hátrahagyott épületekért és javakért. 3. /Barátságos politikai és gazdasági viszony kiépítése Szovjetunió és Magyarország között. 4. /Mindennemű szovjetellenes tevékenység megakadályozása. 5. /A határok kölcsönös megnyitása Szovjetunió és Magyarország között. 6. / A volt kommunista párttagok minden büntetés alól való mentesítése. 7. / A volt kommunisták titkosszolgálat, határőrség és rendőrség megvédésen az esetleges megtorlástól. 8. / A volt kommunisták más pártokban való indítása a választásokon. 9. / Az államvagyon átmentése a volt kommunisták kezébe. 10. / Az igazságszolgáltatás megtartása a volt kommunisták kezében. 11. / Minden zsidóellenes megnyilatkozás, megmozdulás és szervezkedés megtorlása. 12. / A jobboldali, vagy szélsőjobboldali pártok indulásának és szervezkedésének megakadályozása. 13. / Állandó hangoztatása annak, hogy a magyar határok véglegesek és azokon nem lehet változtatni. 14. / Az új magyar kormány nem tarthat kapcsolatot jobboldali emigrációs személyekkel, szervezetekkel és csoportokkal. 15. / Románok, Jugoszlávok és szlovákok felé csak barátságos nyilatkozatok láthatnak napvilágot. 16. / Az 1956-os eseményeket mint a kommunizmus megjavítását célzó mozgalmat kell beállítani és csak azokat szabad szóhoz juttatni, akik ezt így értelmezik. 17. / A magyar hadsereget egyharmadára kell csökkenteni. 18. / A Szovjetunió az átmentett kommunistákon keresztül megtartja politikai befolyását Magyarországon, az Egyesült Államok viszont megerősítheti gazdasági befolyását a magyar életben. 19. / Magyarország teljes garanciát ad a magyarországi nemzetiségek nyelvi, népi, kulturális, politikai és gazdasági jogainak gyakorlására. 20. / Magyarország teljesen kártalanítja a magyar zsidóságot a második világháború alatt elszenvedett veszteségeiért. Fenti megalázó feltételek a megfogalmazásukkor még köthették az aláírókat, de ma, a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia összeomlása után semmi esetre sem. Akik 1998. március 15-én aláírták a fenti 20 pontot, még akkor sem mentesülhetnek a vádtól, ha kényszerhelyzetben tették ezt. Viszont ha 1992-ben a Közép- és Kelet Európai események után is érvényesnek tartják, akkor és a magatartás hazaárulásnak minősül, amiért törvény előtt kell felelniük. Íme a sokat emlegetett "paktum", amely mindeddig megakadályozta hazánk politikai átalakulását, és a magyar milliók emberi életnívójának a megteremtését, amely népünk fejlődésének és jövőjének alapfeltétele. A találkozó résztvevői: Antal József Horn Gyula Pető Iván Paskai László Göncz Árpád Zoltai Gusztáv Boross Péter A paktum liberális-cionista változata 2003-ból Második Rózsadombi paktum 1. A szovjet csapatok békés és barátságos kivonulása Magyarországról. 1. A NATO és a leendő EU-hadsereg számára támaszpont és megfelelő haderő biztosítása. 2. A Szovjetunió kárpótlása a hátrahagyott épületekért és javakért. 2. További hitelek felvétele az IMF-től és a Világbanktól, a lakosság elszegényedésének folyamatos biztosítására. 3. Barátságos politikai és gazdasági viszony kiépítése a Szovjetunió és Magyarország között. 3. EU-alárendeltként (tagországként) Izrael és az USA minden világgyarmatosítást szorgalmazó tevékenységének támogatása. 4. Mindennemű szovjetellenes tevékenység megakadályozása. 4. Mindennemű olyan tevékenység megakadályozása, amely a cionista diktatúra megdöntésére irányul. 5. A határok kölcsönös megnyitása a Szovjetunió és Magyarország között. 5. Az EU antidiszkriminációs és a "szabad letelepedésre" vonatkozó törvényeinek következetes betartása. 6. A volt kommunista párttagok minden büntetés alól való mentesítése. 6. A politikai és gazdasági elit (továbbiakban: VIP-tagok) vagyonelszámoltatásának a méltányosság és a diszkrimináció-mentesség elve alapján kell történnie. 7. A volt kommunista titkosszolgálat, határőrség és rendőrség megvédése az esetleges megtorlástól. 7. A VIP-tagoknak, valamint az 1990 óta (bármelyik) kormánypárti országgyűlési képviselőként tevékenykedők megvédése az esetleges megtorlásoktól. 8. A megbízható volt kommunisták más pártokban való indítása a választásokon. 8. A 6. pont szerinti felelősségrevonástól mentesülő VIP tagok az "új ellenzék" tagjaiként indulnak a választásokon. 9. Az államvagyon átmentése a volt kommunisták kezébe. 9. A multinacionális cégek vagyonszerzésének és vagyonmegtartásának minden eszközzel történő biztosítása. 10. Az igazságszolgáltatás megtartása a volt kommunisták kezében. 10. Az igazságszolgáltatás megtartása a 6. pont szerinti felelősségrevonás alól mentesült személyek kezében. 11. Minden zsidóellenes megnyilatkozás, megmozdulás és szervezkedés megtorlása. 11. Minden anticionista szervezkedést, megnyilatkozást, megmozdulást antiszemitaként feltüntetve gyűlöletkeltővé kell minősíteni, és a résztvevőket ez alapján példás szigorral kell elítélni. 12. A jobboldali vagy szélsőjobboldali pártok indulásának és szervezkedésének megakadályozása. 12. Meg kell akadályozni minden olyan társadalmi szervezet és párt létrejöttét, amely a cionista diktatúra megdöntését célozza alapító okirata szerint, és meg kell szüntetni - alapító okiratában foglaltaktól függetlenül -, ha tevékenysége a cionista diktatúra megdöntésére irányul. 13. Állandó hangoztatása annak, hogy a magyar határok véglegesek, és azokon nem lehet változtatni. 13. Állandó hangoztatása annak, hogy a magyar határok az EU-ban virtualizálódnak, tehát sem az állampolgárságnak, sem a határok elhelyezkedésének nincs jelentősége. 14. Az új magyar kormány nem tarthat kapcsolatot jobboldali emigrációs személyekkel, szervezetekkel és csoportokkal. 14. Az új magyar kormány nem tarthat kapcsolatot olyan magyarországi vagy emigrációs szervezetekkel és személyekkel, amelyek a cionista diktatúra ellenzői. 15. A románok, a jugoszlávok és a szlovákok felé csak barátságos nyilatkozatok láthatnak napvilágot. 15. A Trianoni utódállamokkal (és azok utóállamaival) történő kapcsolatoknak minden esetben az egyoldalú engedményadás elvén kell állniuk. 16. Az 1956-os eseményeket, mint a kommunizmus megjavítását célzó mozgalmat kell beállítani, és csak azokat szabad szóhoz juttatni, akik ezt így értelmezik. 16. Az 1848-as és 1956-os eseményeket úgy kell beállítani, hogy azok az új kormány eszmei elődei. 17. A magyar hadsereget egyharmadára kell csökkenteni. 17. A magyarországi katonaság célja a NATO és az EU-hadsereg kiszolgálása, ezért az általunk megkövetelt feltételeknek kell eleget tennie. Minden nemzetvédelmi feladatot - ezért a "honvéd" megnevezést - meg kell tiltani. 18. A Szovjetunió az átmentett kommunistákon keresztül megtartja politikai befolyását Magyarországon, az Egyesült Államok viszont megerősíti gazdasági befolyását a magyar életben. 18. A cionista diktatúra az átmentett VIP-tagokon keresztül gyakorolja politikai befolyását Magyarországon. Minden, a magyar nemzeti érdekek cionista érdekek fölé helyezését célzó tevékenységet, hagyományápolást és történelemkutatást meg kell tiltani, ami a magyarság elfogadott eredetét és vallását vonja kétségbe. 19. Magyarország teljes garanciát ad a magyarországi nemzetiségek nyelvi, népi, kulturális, politikai és gazdasági jogainak gyakorlására. 19. Magyarország az EU-Alkotmány szerint "európai" embertípus kialakulását szorgalmazza. A magyar és a magyarországi nemzetiségek nyelvi, népi, kulturális és hagyományőrzését a kozmopolitizmus szellemében "liberálisan" biztosítja. 20. Magyarország teljesen kártalanítja a magyar zsidóságot a második világháború alatt elszenvedett veszteségeiért. 20. Magyarország be- és visszafogadja és az EU-Alkotmány "harmadik országbeliek" letelepedésére vonatkozó törvényei szerint ad jogot a zsidóságnak arra, hogy Magyarországot, mint államalapító, hazájának tekintsék. Budapest, Rózsadomb, 1989. március 15. Budapest 2003. május 28-a és július 9-e között Antall József, Boross Péter, Göncz Árpád, Horn Gyula, Pető Iván, Paskai László, KGB, Zoltai Gusztáv (MaZsiHisz), CIA

Amit Nagy Imre politikai életrajza nem tartalmaz.A valóság megismerése nem bűn!